Az Osage törzs követe először például a Fekete Medvével, a Cédrusfával találkozott, amiből úgy sejthette, a Föld tulajdonképpen okés hely. Még az sem szegte kedvét, mikor a Villámmal futott össze. Csak anynyit mondott: Nom-Peh-Wah-Teh, ami magyarul körülbelül annyit tesz: baromira meg vagyok ijedve.

Ez lett Revard indián neve is, aki amúgy maga a megtestesült Amerika: édesapja francia-indián, édesanyja pedig skót-ír származású, ő maga a Pawhuska nevű oklahomai rezervátumban született 1931-ben. Mielőtt egy rádiós kvízen nyert volna egy ösztöndíjat a tulsai egyetemre, PhD-zni pedig a Yale-re ment volna, kölyökkorában tanulás mellett két-három napos döglött teheneket vágott fel, napi egy dollárért, azt ették az agárversenyre készülő kutyák. Noha földjük rengeteg olajat rejtett, a törzs tagjai mégis rendkívüli szegénységben éltek, a fehérek jól lenyúlták az olaj árát, nyolcvan év után talán valami ítélet is lesz a perben, amit az elorzott értékek miatt indítottak. A magyar igazságszolgáltatás ehhez képest mintha tíz alatt futná a százat. Mellékszál.

A lényeg: bejön ez a rokonszenves nagyapó, kicsit próbálgatja a mikrofont, majd Gyukics Gábor költő-műfordító általános eligazítása után mondani kezdi a verseit, angolul. Olyan természetességgel, mint aki épp csak átugrott a Centrálból két kávé között egy kis költői estet tartani. Felolvasgatni. És hát amikor beszél, megáll a teremben a levegő. Mert amellett, hogy költő, előadóművész is - úgy játszik a hangjával, a hangsúlyokkal, a gesztusaival, hogy bármit elhinnénk neki, és közben nem csúszik át modorosságba a dolog. Úgy simul belénk a lágyan hullámzó szöveg, ahogy a költő bordó inge olvad a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermének vöröses kárpitjába.

Verseit magyarul az Átkelés című, kortárs amerikai költők verseit tartalmazó kötetben lehet olvasni, s megjelent néhány szöveg a Látóban és más magyar folyóiratokban is. Művei, miként az indián költők versei általában, jórészt törzsének teremtéstörténetével, a természettel és kemény szociális témákkal foglalkoznak - de semmi sem direkt, didaxisnak nyoma sincs. Ahogy Gyukics Gábor felhívja rá a figyelmet: a lényeg a sorok között olvasandó. Beszél a természet, beszélnek a tárgyak, épületek, minden mesél valamiről. A prérifarkas például elmondja, miért énekel, de megszólal egy tucsoni kunyhó is, amely egy költőé persze, és a nyírfa kenu is megosztja velünk saját történetét. Az Újvilág felfedezése című vers viszont nem ilyen harmonikus: egy marslakó, legalábbis földön kívüli lény monológja, aki megdöbbentő képekkel ecseteli, társaival hogyan igázta le a bolygó lakóit.

Erről nem tud nem eszünkbe jutni, hogyan csinált a fehér ember alattvalót az indiánokból, miközben történelmüket, kultúrájukat csupán egy "meglehetősen érdekes legendacsomaggá" állította össze.

Megkérdeztem Carter Revardtól, az angol mellett osage nyelven is ír-e költeményeket? Azt mondja, egyáltalán nem tud osage nyelvű versekről, dalokról viszont igen. Kiderül: leírva azok sincsenek, mert az indiánok nem szeretik, ha bizonyos szent dolgaikba más is betekintést nyer. Az ünnepi eseményeken fotózni sem hagyják magukat, azzal is sérülne a szakralitás. Az írásos emlékek, az erős leírt nyelvtan hiánya és az asszimilációs kényszer miatt a körülbelül 15000 fős törzsből kevesen beszélik a nyelvet. Ő sem jól. De szintén hetvenen felüli testvéreivel épp most tanulnak osage-ül. A törzsi iskolában.