Egészen biztos, hogy ha a brit - és tágabb értelemben a nyugat-európai - szellemi életben Che Guevara jól ismert fotója a terrorizmussal asszociálódna, s ha a Guevara által képviselt forradalmiságot a fasizmussal vagy a szélsőjobboldaliság bármely válfajával azonosítanák, a presztízshiánnyal nem vádolható múzeum nem adott volna otthont egy ilyen gyűjteménynek Kensington kellős közepén.

Ha az ember Londonban felnéz az égre, szinte biztos, hogy lát egy repülőgépet. Ugyanilyen valószínű, hogy egy átlagos mennyiségnyit közlekedő ember egy nap leforgása alatt legalább egyszer találkozik a Che-portré valamely feldolgozásával - egy plakáton, egy pólón, egy sapkán, egy nadrágzseben vagy egy tetováláson. A londoniaknak még véletlenül sem jut eszükbe, hogy a nevezetes arc hordozójától vagy alkalmazójától féljenek; ha valami sugárzik az arcból és annak viselőiből, az inkább valamiféle naiv idealizmus: a küldetés bizonyossága és az esélytelenség nyugalma egyszerre. Kizárt, hogy Angliában ne tudnának arról, milyen szerepet játszott Guevara Kubában a forradalmi hatalom megszilárdításának időszakában. A briteknél azonban, ahol minden második falon VIII. Henrik képe lóg, és a Parlament előtt - a szintúgy véreskezű - Cromwell szobra áll, a magyarországihoz hasonló "vállalhatósági" vita szinte elképzelhetetlen.

E rövid, meditációval vegyített élménybeszámolót az inspirálta, hogy időről időre felizzik az eszmecsere a hazai sajtó hasábjain a Guevara/Kuba témakörben, de ennek hangszerelésén, perspektíváján, hangsúlyain sajátos kelet-közép-európai mellékíz érződik. Meglátásom szerint sok elemzés és eszmefuttatás azért kap gellert, mert összecsúszik bennük öt különböző dolog: 1. a marxi szellemi örökség (vagy marxizmus), 2. a Szovjetunió (illetve a kelet-európai szovjet típusú berendezkedés), 3. a kubai forradalom (illetve a Castro-rendszer), 4. Che Guevara konkrét cselekedetei, valamint 5. a Che-kultusz. Ezek természetesen mind köthetők egymáshoz a fenti logikai sorrendben, de akkor kerülünk közelebb mind Kuba, mind pedig a Che-jelenség megértéséhez, ha distinkciót is alkalmazunk.

Mint ahogy a "szovjetrendszer" nem vezethető le pusztán a marxi nézetekből, úgy fontos látni azt is, hogy a kubai forradalom bekövetkeztében a szovjet tényező elhanyagolható szerepet játszott. Azt is tekintetbe kell venni, hogy Guevara, aki valóban a kubai forradalom egyik vezére volt, később a megszilárdult Castro-rezsimnek már hátat fordított. Továbbá, a kultuszfigurák esetében szinte törvényszerű: egy arc, ha szimbólummá válik, már elszakad az eredetétől, és valamiféle lényegi üzenet kifejezője lesz belőle ("Arcunkon az idő saját képét hívja elő, És az angyalok végül nem ismernek rád" - lásd Omega-összes).

A Che-szimbolika félreértelmezésének egyik legmegbízhatóbb módszere, ha Guevarát átcsúsztatjuk és bezárjuk a kelet-európai történelembe. Valójában Guevara mint szimbólum egy másik kontextusba is illeszkedik, sőt abba illik jobban. A szovjet kihívás, a szuperhatalmi párviadal csak a "rövid huszadik századnak" volt az alapkérdése. A "hosszú huszadik század" fő kérdése ezzel szemben a birodalmi politika és a neoimperializmus különböző formáival való küzdelem három kontinensen: Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Ennek szimbolikus figurája volt: Mahatma Gandhi, Che Guevara és Nelson Mandela.

Guevara - miután alaposan megismerte - megváltoztatni igyekezett Latin-Amerika társadalmi és politikai viszonyait, nem pedig alámerülni és kibekkelni, amit egyébként privát életstratégiaként többször is választhatott volna. Mint Gandhit, nagyon sokan tisztelik őt ma olyanok, akik egyébként az általa használt eszközöket nem tekintik helyesnek, célravezetőnek. Akik viszont folyton-folyvást ki akarják őt söprűzni a "vállalható" szimbólumok köréből, akarva-akaratlanul azon is munkálkodnak, hogy a globális szemléletet (a gazdasági és a politikai világrend fundamentális egyenlőtlenségeit s ezzel összefüggésben az Észak és Dél közötti szolidaritást) kiiktassák a közgondolkodásból és a közbeszédből. Ezáltal jelentősen gyengítik az olvasóközönség világpolitikai tájékozódóképességét.

Fidel Castrót - rendszerének eredményeivel és árnyoldalaival együtt - alábecsülni hiba volna, de ő elsősorban mégiscsak kubai szereplő. Vele szemben Guevara egyetemes figura, mint ahogy Gandhi és Mandela is azok. A kérdés pedig nem az, hogy Guevara helyettesítheti-e, kiválthatja-e a másik kettőt, hanem az, hogy ki kell-e, ki lehet-e rekeszteni ebből a sorból a latin-amerikai forradalmárt. Hivatalos válaszra - pártok, kormányok, ifjúsági szervezetek stb. részéről - nincs szükség, mivel a Guevara-kultusz teljességgel populáris (népi jellegű), politikai szervezetektől nagyrészt független.

Az ellenállás és a lázadás vezéreit a hatalom mindig megbélyegzi, legyen szó akár Gandhiról vagy Mandeláról, vagy - magyar történelmi alakokat felvillantva - Dózsa Györgyről, Petőfi Sándorról vagy Ságvári Endréről. Fontos kellék ez a fennálló rend stabilizálásának eszköztárában. A történelmi szereplőkről Magyarországon ki-kiújuló, jellegzetesen kelet-közép-európai vita tétje természetesen ezúttal sem a pályaelhagyó argentin orvos történelmi megítélése. Nem is csak arról van szó, hogy megértjük-e az elmúlt ötven év történelmét s annak alapján a jelenkori világpolitika szereplőit és erővonalait. Hanem arról: lehet-e önálló szimbolikája (üzenetei identitása, agyműködése stb.) a politikai baloldal különféle irányzatainak? El kell-e fojtani a baloldali rendszerkritikát az államszocialista múlt miatt, vagy azért, mert a jobboldalon egyre szélsőségesebb nézetek válnak uralkodóvá?

Hegyi Gyula nemrég itt közölt írásával (Merjünk baloldaliak maradni!, augusztus 4.) egyetértve úgy vélem: az egyre szélsőségesebb jobboldali ideológiák térnyerésének nem fékezőleg, hanem inkább ösztönzőleg kellene hatniuk a baloldali gondolkodásra, útkeresésre. Hazánkban számos kiváló szakértője van a fasizmus történetének (a weimari köztársaságtól napjainkig). Valószínűleg egyikük sem gondolja azt, hogy a szélsőjobboldali irányzatok tömegvonzásának pusztán a közoktatás gyönge színvonala lenne az oka. Ha a "baloldal" szellemi erőfeszítései csak az éppen fennálló viszonyok igazolására irányulnak, úgy szociális válságok idején az ilyen helyzetbe kerülő vagy magukat fenyegetettnek érző emberek (öregek és fiatalok egyaránt) egyre nagyobb tömegben fordulnak a radikális jobboldali alternatíva felé. Félő: ez nem a jövő kérdése nálunk, sokkal inkább a velünk élő félmúlté.

A szerző közgazdász