Valami bajom volt kezdettől a várossal, valami rejtett hiányérzet, valami lényegi, valami alapvető, valami hiányzott nekem. Idő kérdése volt, hogy rájöjjek. Van valami, amihez annyira hozzászokik Budapest bármely polgára, de persze nemcsak ők, hogy olyan természetessé, láthatatlanná és közömbössé válik, mint az Országház látványa, vagy a Gellérthegyé, légnemű, érdektelen, ha ránéz, se látja senki. A koldusokról és hajléktalanokról beszélek. Nyíregyházán nincs ilyen. Mutatóban se látni közülük. Ez nem feltétlenül jó hír, (meggyőződésem, hogy vannak) jelentheti például azt is, hogy a város rendőrsége, hogy is kellene ezt mondani, amolyan határozott fellépésű. A pályaudvaron sincsenek, a belvárosban sem, a fesztivál sokezres tömegében sem, nem fekszenek a díszburkolaton, nem bolyonganak az autogramkérők között, nem botorkálnak karneváli hangulatban, nem gyűjtenek valamely szerencsétlen kinézetű kutya élelmezésére, vagy nyíltan a sajátjukéra, nem vidámak, nem agresszívak, nem magatehetetlenek. Nincsenek.

Kinek hiányoznak, hallom a kórust. Csak semmi álszentség, persze, kinek. De hol vannak mégis, ők, a magyar tájkép nélkülözhetetlenjei? Miért hiányoznak erről az anzixról?  Nem szeretik a fesztivált? Nem szeretik Nyíregyházát? Kiütésük van a világzenétől? A csendet szeretik, a nyugalmat? Vagy Budapestre költöztek az utolsó IC-vel?

Legyen bárhogy, tény, hogy az emberek, akik senkinek sem hiányoznak, itt nincsenek is, a zsánerfestő, aki rutinosan egy fekvőt az utcaképre kent, lopva letörli, és reméli, hogy senki se látta.

A város palettájáról, amely a fesztiváljának örült, egy sötét szín hiányzott.

Elköszön a fesztivál különben, utolsó nap volt tegnap, (mára a gála maradt és a díjkiosztás), Isten veled Nyíregyháza, jövőig, ha úgy akarja a megyegyűlés (meg a városi, meg egy-két pályázati kuratórium, gondolom).

De tegnap reggel még bábszínház, amit ne bántsunk, úgyhogy nem emlékszünk a nevükre. Este zene, ez viszont igazából, Ghymes, egész teret betöltő rajongótáborral, utána az Amsterdam Klezmer Band.

Szépen búcsúzik a fesztivál, az idő is, nyár van, a díszburkolat tiszta (minden reggel az), a könyvkereskedőket nem nagyon hatotta meg ez az egész itt Nyíregyházán, csak három sátruk van, aminek a tömeg örül, este jobban elférni, nincsenek útban, könyvet meg úgyse olvas senki. A kiadók meg már a 2oo9-es könyvhétre edzenek, vagy téli álomra készülnek. Szép álmokat. Szép kezdeményezés volt viszont a helyi Campus Rádióé, amely mégis próbált irodalmi közéletet csempészni a kulturális karneválba.

Valamint nem jutottam el egyszer sem a grafikai tárlatra a Jósa András Múzeumban (Picasso, Max Ernst, Chagall, Miró, ezt bírtam kihagyni), meg egy sor más helyre sem, így a helyi állatkertbe, ugyan nem tudom, a tigrisketrecben mennyire lett úrrá a fesztiválhangulat, de, mert ez az ország második legnagyobbja, és én nagyon bírom, az ember sétál a rácsok között, én nézem őket, ők néznek engem, és béke van.

De most visszamegyünk Budapestre.