- Baj van, főnök - hadarta a férfi. - Nincs meg a kapu. Valaki elvitte.

- Mi történt? - igazította orrára szemüvegét Obbágy Csaba. - Milyen kapu?

- Hát a nagy. A zöld vaskapu. Az előbb még megvolt, most meg már nincs itt. Elvitték.

- Na, figyeljen ide! Nézzen szét a környéken, tudja, kinél kell érdeklődni. Mondja meg az illetőnek, szeretnénk, ha az iskola kapuja nagyon gyorsan visszakerülne a helyére, és akkor nem lesz baj. Beszélje meg ügyesen, és hívjon vissza, mit intézett.

Amikor letette a telefont, átfutott a fején, hogy értesítenie kellene a rendőrséget. Ózd sajóvárkonyi városrészén különösen nem szerencsés, ha a főutcára nyíló dupla kapu helyén egy óriási lyuk tátong éjnek idején, bár a napszak alighanem mindegy is. Azután arra gondolt, ha komolyan veszi az iskola pedagógiai programjának mottóját, mely szerint legfőbb érték az ember, adni kell egy lehetőséget az őrnek, hadd intézze az ügyet a maga módján. Hiszen csak most utasította, hogy szerezze vissza az ellopott kaput, nem lenne fair, ha mindjárt utána küldené a rendőröket. Az intézmény nem véletlenül alkalmazott négy helyi romát éjjeliőrnek. Felvehettek volna valami kigyúrt egyenruhásokat is az ajtóba, de azzal éppen hogy célponttá tették volna az iskolát és a Sajóvárkonyi Általános Művelődési Központ többi intézményét. Volt rá példa, hogy a könyvtárba egy üveg beváltani gyűjtött apróért törtek be. Nem. A sorozatos lopások sorát azzal sikerült megszakítani, hogy várkonyi romákra bízták az épület őrzését. A környék ugyan nem lett biztonságosabb, de az iskolát békén hagyták. Ez akár jelzésértékű is lehet, hogy a roma lakosság integrációjára tett erőfeszítések valami halvány eredményt mégiscsak hoztak.

Körülbelül egy óra telhetett el, akkor újra csörgött az igazgató telefonja. Az éjjeliőr büszkén jelentette, hogy a kaput visszaszállították, mi több, fel is szerelték a helyére. Sikerült meggyőznie a tetteseket, belátták, hogy az iskola egy kicsit az övék is. Ha onnan elvisznek valamit, az olyan, mintha a saját családjukat lopnák meg.

A sajóvárkonyi iskola pesti szemmel nézve speciális körülmények között működik. Speciális körülmény, hogy a 425 tanuló 95 százaléka roma. Hogy az intézmény valamennyi tanulója ingyentankönyvre és tanszerellátásra jogosult. Hogy az ide járó gyerekek soha nem csinálnak házit, nyolc vagy akár több év is eltelik anélkül, hogy otthon akár csak egyszer is elővennék a tankönyvet. A felnőttek nagy része maga sem fejezte be az általános iskolát, nem egy funkcionális analfabéta akad közöttük, aligha elvárható, hogy esténként a gyerek leckéjét ellenőrizzék. Speciális körülmény, hogy a felső tagozatos lányok közül egy-két gyermek még a tizennegyedik évének betöltése előtt várandós lesz, hogy hatodikos tanulók olykor önálló élettársi kapcsolatot létesítenek, hogy a napszámosként az Alföldre járó családok gyermekei a tanév utolsó hetében már nem, az elsőn még nem járnak iskolába. Nem beszélve azokról a családokról (minden évben akad egy-kettő), melyeknek valami titokzatos okból kifolyólag egyszerre csak menekülniük kell, és akkor egyik napról a másikra eltűnnek. Gyerekestül.

Nincs pontos nyilvántartás arról, hányan élnek Ózd sajóvárkonyi városrészében. De látható, kik és hogyan. A főutcán, ahol a sok házba ma is az utcai nyomós kutakról hordják a vizet, olykor feltűnik egy-két egyedileg barkácsolt, feltehetően csak helyi közlekedésre használatos jármű, mindennapos látvány az erdőről fát szállító kordé és a rozsdás kacatokkal megrakott kézikocsi. Az itt élő emberek között alig akad olyan, akinek rendes munkahelye lenne, bejelentett, határozatlan idejű szerződéssel. Csaknem mindenki segélyezett.

A településrész központjában, a templom közvetlen szomszédságában álló iskola az utcáról csupán egy túlméretes családi háznak tűnik. A kapun belépve látszik, hogy valójában komoly épületegyüttes rejtőzik a kerítés mögött, bár klasszikus értelemben vett udvart, aulát, csarnokot hiába is keresnénk. Az általános művelődési központot három óvoda, az iskola és a kultúrház alkotja. Az intézmény igazgatói tisztségét 1994 óta tölti be Obbágy Csaba, aki a Fidesz-KDNP képviselőjeként az önkormányzat oktatási bizottságának titkári teendőit is ellátja. A kinevezése óta eltelt idő alatt két egymással homlokegyenest ellentétes folyamat zajlott az iskolában. A korábban felerészben roma iskola mára teljesen azzá lett. Közben az egyre nehezedő körülmények között egy minden szempontból modern és nyitott oktatási intézménnyé alakították a régi várkonyi iskolát. E kettőség egyszerre jellemzi az itt dolgozó pedagógusok elhivatottságát és munkakörülményeit. A kontraszt meglehetősen nagy. Míg például tavalyelőtt hatvanhétmillió forintos beruházással új számítástechnika termek épültek, melyekben a legmodernebb számítógépek mellett a digitális táblák is megtalálhatók, a régi épületben megbúvó kicsi igazgatói irodában a szigetelőszalaggal rögzített elemek biztosítják a régi telefonkészülék működőképességét.

- Felelős pedagógusként csak egyféleképpen reagálhattunk a körülmények változásaira - mondja Obbágy Csaba -, mégpedig úgy, hogy az iskolát megnyitjuk a környékbeliek előtt, és a legjobb szakmai tudásunk szerint megpróbáljuk egy másfajta életre nevelni a gyerekeket. Az osztályokat a gyerekek képességei szerint csoportokra bontottuk, mindenben próbálunk alkalmazkodni az ő lehetőségeikhez. Persze dőreség lenne azt hinni, hogy az otthonról hozott normákat itt az órák alatt alapjaiban meg tudnánk változtatni, de ha azt elérjük, hogy az iskolát megszeretik, és afféle második otthonuknak tekintik, lehet valami esélyünk.

A pedagógusok nyaranta Ózd lengyel testvérvárosába visznek egy buszra való gyermeket, mert a tanulók többsége egyébként sehová sem megy, még Ózdon sem ismerősek, ki sem teszik a lábukat a sajóvárkonyi utcákból. Erre is tekintettel az iskola hátsó udvara egész nyáron nyitva állt a gyerekek előtt, hogy legalább focizni tudjanak. De nem csak előttük nyitott az iskola. Sátoros ünnepekkor - például esküvő esetén, de ilyen alkalom szokott lenni a börtönből szabaduló családfő hazaérkezése is - számos család az iskolából visz néhány asztalt és egy-két teremre való széket a vendégeknek. A kikölcsönzött felszerelés rendszerint hiánytalanul és épségben kerül vissza. Mások, például a munkát kereső vagy valamilyen képzésre járó felnőttek, egy-egy óra internetezésre kéredzkednek be. Ottjártunkkor az udvaron az egyik padon egy idősebb férfi üldögélt az  árnyékban. Néhány perc után hangosan köszönt, és kisétált a kapun.

- Elfáradt hazafelé szegény öreg, megsütötte a fejét a nap - int utána az egyik tanár -, kint az utcán nincs hová leülni, hát bejött egy kicsit megpihenni.

A gyerekek nagy része délután is bent marad, két évfolyamon iskolaotthon működik, és vannak napközis csoportok is. Szabadidős elfoglaltság a cigány népismeret tantárgy, melyből városi vetélkedőt is rendeznek, kedvelt a szavalóverseny és a zene világnapjára rendezett fellépési lehetőség is. Az úszásoktatás bevezetése viszont nem volt túl egyszerű, a szülők többsége attól féltette gyermekét, hogy belefullad a városi uszoda medencéjébe. Akkor vigyenek úszógumit magukkal, javasolta az igazgató, de kiderült, hogy a családok többsége soha nem fog úszógumit, úszósapkát venni, nem beszélve a buszjegyekről. Végül az úszni járó másodikos gyerekeknek az iskola vásárolt úszógumit és sapkát, az odautazáshoz pedig különjáratot szerveztek, hogy a jegyvásárlás se okozzon gondot.

Ózd tizenegy általános iskolájába valamivel több mint négyezer gyermek jár. Az utóbbi tizenhét évben a körzetesítés megszűnése után az egykori kohászvárosban roma, nem roma és kevésbé roma intézmények alakultak ki. Rontó József ózdi nyugdíjas, aki korábban huszonnyolc éven át a helyi Petőfi iskola igazgatójaként dolgozott, attól tart: a városban és a hasonló, leszakadó térségek iskoláiban a tanulói összetétel változása afféle időzített bombaként ketyeg, melynek robbanása kiszámíthatatlan következményekkel járhat. A KSH jelentéseiből kigyűjtött adatai szerint a 14 év alatti ózdi gyerekek 67,7 százaléka él segélyezett családokban. A hat éven aluli gyerekek esetében ez az arány 78,8 százalék.

A polgármesteri hivatal oktatási osztályának szakemberei szerint a városban tizenöt év alatt ötven százalékkal nőtt a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek aránya. Az ózdi önkormányzat idei költségvetésében 1,2 milliárd forintot fordít oktatási célokra, ennek azonban csupán kisebb részét teszi ki az államtól kapott támogatás, a speciális ózdi körülményekre tekintettel a város egyéb forrásainak terhére 670 millió forintot különített el az oktatási intézmények támogatására. Az iskolaotthonos osztályok, a felzárkóztató és a tehetséggondozó csoportok, a felnőttoktatás különböző formái mellett ózdi sajátosság például a nyolc éve működő pedellusprogram, melynek keretében egy rövid képzésen átesett roma alkalmazottak fogadják például az oktatási intézményekbe betérő különböző vérmérsékletű szülőket, és egyebek mellett a gyermekekre is felügyelnek. Közreműködésüknek köszönhetően lényegesen visszaesett például a tanárok és szülők közötti konfliktusok száma.

- A sajátos oktatási igényeket nem választhatjuk külön a szociális problémáktól, a kettőt együtt kell kezelnünk - véli Benedek Mihály, Ózd polgármestere. - A nehézipar összeomlása után a térséget sújtó válság hatására a lakosság nagy része kicserélődött, sokan elköltöztek, helyükre pedig alapvetően segélyekre berendezkedő családok érkeztek. Az elődeim Ózdból egy szociális mintavárost próbáltak csinálni, de ez zsákutcának bizonyult. 2002-ben a város 7,2 milliárdos költségvetéséből 1,2 milliárdot fizetett ki segélyekre. Ma 11 milliárdból gazdálkodunk, és 720 milliót fizetünk ki segélyekre, de még ebből is bőven lenne mit lefaragni, de a törvények megkötik a kezünket. Pedig a helyi önkormányzatok számos visszaélést ki tudnának szűrni, ha lenne hozzá jogkörük. Tudunk például olyan 30 négyzetméteres lakásról, ahová 72 személy van bejelentve csupán azért, hogy ózdi lakosként jogosult legyen a segélyre. Vannak szülők, akik látszólag lemondanak a gyermekükről, majd miután azok gondozásba kerülnek, a rokonok jelentkeznek értük, és hazaviszik őket, de nevelőszülőként pénzt is kapnak ezért. Mit tudunk tenni? Megmondom: a családfőt segély helyett munkára kötelezzük, az asszonyokat, nemcsak az anyákat, hanem a harmincéves nagymamákat is beleértve megtanítjuk háztartást vezetni és a pénzt beosztani, a felnövekvő generációt pedig a lehető legkorábban, már hároméves kortól nevelni kezdjük. Ehhez persze elhivatott, küldetéstudattal rendelkező pedagógusokra van szükség. Ózdon e tekintetben nagy a szerencsénk: aki nem ilyen volt, már rég elmenekült a városból.

A sajóvárkonyi városrészben kora délután iskolatáskás gyereksereg nyüzsög az utcákon, sokaknak szemmel láthatóan nem sürgős hazamenni. Néhányan nem is tudnak azonnal, akadnak, akik bár rég elköltöztek, de ragaszkodnak az intézményhez. Zámbó Apollónia harmincnégy éves ötgyermekes özvegyasszony például a távoli Szentsimonból hordja lányait Sajóvárkonyba, pedig az reggel is, délután is egy-egy óra buszozást jelent.

- Fárasztó a bejárás, de nem hagynám itt semmi pénzért ezt az iskolát - rázza meg a fejét az asszony. - Imádják a tanárokat a gyermekek, alig akarnak eljönni innen.

A sajóvárkonyi városrész utolsó házában lakó Bari Gyula azt mondja, bár legnagyobb lánya már hetedikbe jár, felnőtt létére még ő maga is szinte hetente visszajár a régi iskolába.

- Az öcsémnek megvan Obbágy igazgató úr telefonszáma - mondja. - Ha úgy hozza a helyzet, hogy hétvégén szeretnénk bemenni az udvarra focizni, gondolunk egyet, felhívjuk, hogy szabad-e. Mindig megkérdezzük, ő pedig mindig megengedi. Ez egy ilyen iskola. A mi iskolánk.