(Vannak persze kivételek. Mindenekelőtt Váncsa István kiváló írása az ÉS-ben, vagy Aczél Endre józan elemzései.) Mert az mégis csak furcsa és felettébb elgondolkodtató, hogy egy háborúról, amely alig egy hónapja robbant ki - csak azért, mert Moszkva egy ideje hibát hibára halmoz -, egyre gyakrabban és mind többen kezdik állítani vagy legalábbis elfogadni, hogy annak tényleges elindítója nem a Mikhail Szaakasvili vezette Grúzia, hanem Oroszország. Vagy ha nem is Moszkva volt e háború közvetlen elindítója, a felelőssége mégis óriási, mert folyamatosan provokálta Tbiliszit, sőt csapdát állított a demokratikus Grúzia vezetőinek. Egyáltalán nem gondolom, hogy a Kreml urainak magatartása számos vonatkozásban ne lenne joggal bírálható mind a konfliktus előtti, mind a háborús fázis idején. Mindez azonban miért adna-adhatna felmentést Szaakasvilinek súlyosan felelőtlen magatartásáért? Mert, ha valaki, hát ő pontosan tudhatta, hogy a kis grúziai szakadár tartomány megtámadása nem marad válasz nélkül. Lehet azt állítani, hogy az orosz "visszavágás" aránytévesztő volt és civil áldozatokkal járt - mint ahogy Chinvali lövetése is a háború elején -, de azt tagadni, hogy mégis csak a grúzok támadása "hozta helyzetbe" Moszkvát, felettébb merész és elfogult vállalkozás.

Mint ahogy az a fajta feltűnő közöny is, amivel hajlamosak vagyunk szemlélni a grúziai válság kialakulásának előzményeit, beillesztve a krízist - egyébként teljes joggal - a nagyhatalmi rivalizálás szélesebb kontextusába. De bármennyire fontos is e kontextus és az azzal összefüggő következtetések, az előzmények - legyenek azok még oly "lokálisak" is - nem lehetnek közömbösek. Merthogy az azért mégis csak magyarázatra vár, hogy miért nem akar immár közel két évtizede a grúzokkal együtt élni sem az oszét, sem az abház etnikai közösség. És bár erre nyilván sokaknak megvan a válaszuk, hogy tudniillik az oroszok nem akarják - és ez a válasz akár még fontos eleme is lehet az igazságnak -, mégis talán tartozunk e kis közösségeknek annyival, hogy nem érjük be eme lefegyverzően egyszerű magyarázattal. És, ha így járunk el, akkor pillanatokon belül az is kiderül, hogy magát a kiinduló konfliktust - még ha számos vonatkozásban rosszhiszeműnek tartjuk is az orosz magatartást - mégsem Moszkva idézte elő. Merthogy a késői szovjet periódusban - teljesen függetlenül az orosz szándékoktól - mégis csak Grúziában bukkantak fel és nyertek egyre nagyobb befolyást azok a majdani grúz politikusok, akik képesek voltak politikai programmá emelni a "Grúzia a grúzoké"-jelszót, s ezzel kibillenteni e jobb sorsra érdemes kis országot addigi relatív stabilitásából. És tették mindezt egy olyan országban - az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó grúz tagköztársaságban -, ahol a lakosság jelentős része - 32 százakléka - nem grúz, és ahol már a szovjet korszakban is három autonóm képződmény létezett, az abház és az adzsár autonóm köztársaság, valamint a déloszét autonóm terület.

Emez elmeéles jelszó kiötlője, a független Grúzia első elnökének barátja és ellenzéki harcostársa, Merab Kosztava volt. De e gondolat az 1991 májusában Grúzia elnökévé választott Zviad Gamszahurdiától sem állt távol. Olyannyira nem, hogy

a grúz nacionalista ellenzéket vezető Gamszahurdia már 1988 végétől kezd élni azzal. Ez az a történelmi pillanat, amikor a szovjet szövetségi központtól függetlenedni akaró grúz ellenzék nyíltan meghirdeteti a grúziai autonómiák felszámolását. 1989 tavaszán tüntetések sorát szervezik grúz nacionalisták az egyébként ekkor már grúz többségű félmilliós Abháziában, ahol rendre az abházokról, mint az Észak-Kaukázusból "betelepültekről" beszélnek, akiknek "meg kell mutatni a hazafelé tartó utat".

Eközben e fejlemények persze kiváltják az ellenérdekelt fél reakcióit is. 1989 márciusában nagyszabású tüntetésen követelik abházok az abháziai Lihniben az autonóm köztársaság kiválását Grúziából és a kis tartomány önálló tagköztársaságként történő "csatlakozását" a Szovjetunióhoz. Eközben Tbilisziben, a szovjet szövetségi központ fellépése nyomán tragédiába torkolló április 9-i tüntetésen éppúgy skandálják a korszakra jellemző antikommunista lózungokat, mint nacionalista jelszavakat. A demonstrálók egyik fő követelése ugyanis az abház autonóm köztársaság azonnali felszámolása volt.

A grúz nacionalista ellenzék ezzel párhuzamosan Dél-Oszétiában is frontot nyitott. Gamszahurdia a kis tartományhoz tartozó Eredviben szervezett grúz tüntetésen odáig megy, hogy az oszétokat egyenesen "söpredéknek" nevezi, akiket "a Roki alagúton át kell kipenderíteni". Igazi, demokratára valló program. És ezt az embert választják nem sokkal később a grúz legfelsőbb tanács, a parlament fejévé (1990. október), majd fél év múltán Grúzia elnökévé. Aligha csodálható, hogy az addig autonómiával rendelkező tartományok nem egyszerűen bizalmatlanná váltak a központi grúz hatalommal szemben, hanem szabályosan elkezdenek menekülni felügyelete alól. 1989 novemberében már a szavakat tettek is követték. Grúz nacionalisták többezres tömege indul el a déloszét főváros, Chinvali felé. Az ekkor kialakuló konfliktusnak már halálos áldozatai is vannak.

A nacionalista téboly elszabadulását a grúz értelmiség egy része félelemmel és döbbenettel szemlélte, de figyelmeztető szavukra - így a jeles filozófus, Merab Mamardasvili kétségbeesett szavaira is - kevesen hallgattak. Pedig kellett volna, mert a felelőtlen indulatok "java" csak ezután következett. 1990 decemberében a grúz legfelsőbb tanács - ahol ekkor már nem a Moszkvához hű kommunisták, hanem a grúz nacionalisták vannak többségben - kimondja a déloszét autonómia felszámolását. A helyzetet kezelni képtelen Moszkva erre rendkívüli állapot kihirdetésével reagál és szövetségi belügyi erőket irányít a dél-oszét fővárosba. Majd január elején - érthetetlen módon - kivonja azokat onnan, utat nyitva ezzel mintegy hatezer grúz fegyveres betörésének. És ezzel kezdetét vette Chinvali több mint másfél évig tartó lövetése, nyilván a felebaráti szeretet és demokrácia érdekében.

Eközben 1991 végére maguk a grúzok is kezdik mindinkább terhesnek és eredménytelennek tartani Gamszahurdia elnökségét. A Szovjetunió 1991 végi széthullásával párhuzamosan - a grúziai káoszt tükröző, az államhatalom által kontrolálatlan - paramilitáris csoportok megbuktatják és elüldözik korábbi vezérüket. Az államcsínyt végrehajtó fegyveres csoportok vezetői - Tengiz Kitovani és Dzsaba Joszeliani - egyetlen megoldást látnak a grúziai helyzet konszolidálására, még pedig Eduard Sevardnadze, a peresztrojkakorszak szovjet külügyminiszterének, korábbi grúz pártfőtitkárnak a hazacsábítását. Sevardnadze kezdetben ugyan megpróbált óvatosan fellépni, de már visszatértének elején súlyos hibát vét: elfogadja politikai környezetének tervét Abházia fegyveres visszavételére. A kísérlet - többek között, mert Szuhumi a háttérből élvezi Oroszország támogatását és, mert a muszlim abházok számíthatnak az Észak-Kaukázus szunnita muzulmánjaiból szervezett szabadcsapatok segítségére - súlyos kudarcba fulladt. Ráadásul, az 1992-1993-ban zajló 14 hónapos háború, illetve annak kölcsönösen elkövetett borzalmai hosszú távra megpecsételték grúzok és abházok viszonyát. Ebben a háborúban ugyanis a 90-100 ezres abház etnikai közösség több mint négy százaléka odaveszett. Ilyen veszteséget nem szoktak gyorsan elfelejteni, kiváltképp, ha egy ilyen kis közösségről van szó, mint amilyen az abház. Ugyanakkor nem kevésbé jelentős a grúzok vesztesége sem, akik nagy többségét - mintegy 200-250 ezer főt - e háború nyomán üldözték el Abháziából. És a harcokban elesettek száma is magas, még ha e veszteségek aránya a teljes grúz etnikai közösséghez képest jóval alacsonyabb is, mint az abházok esetén. Mindezek összességükben olyan súlyú kölcsönös sérelmek, amelyek emléke, ha oldódik is, csak nagyon hosszú idő után. Ezért már jó ideje teljesen világos volt, hogy Tbiliszinek csak abban az esetben van esélye szakadár tartományainak visszaszerzésére, ha türelmet tanúsít, "törzsterületeit" gazdaságilag és szociálisan vonzóvá és egyben biztonságossá teszi, és ha megtörténnek azok a személycserék, amelyek nyomán olyan politikusok ülhetnek le mindkét oldalról tárgyalni, akik semmilyen formában sem voltak érintettjei egyetlen erőszakos konfliktusnak sem. E feltételek híján aligha számíthatott bárki is arra, hogy e szakadár területek feladják ellenállásukat.

Ebből a szempontból különösen figyelmet érdemlő az a német javaslat, amit Berlin néhány héttel az augusztusi háború kitörte előtt ismertetett az érintett szereplőkkel. Maga a német külügyminiszter vitte el a tervet, mind a kaukázusi térségbe, mind pedig Moszkvába. Ez a javaslat mindenekelőtt megpróbálta a feleket arra bírni, hogy kölcsönösen mondjanak le mindennemű erőszak alkalmazásáról. Majd miután ezt megteszik, elindulhat egy hosszú - akár egy évtizedig is elhúzódó - konszolidációs folyamat, amelynek során jelentős külső anyagi segítséget nyújtva megpróbálják mind a grúziai "törzsterületeket", mind a szakadár részeket felfejleszteni. És csak ezek után kerülne napirendre az elszakadt területek majdani státuszának kérdése. És mert ez a rendezési terv nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy a térség átfogó gazdasági és szociális konszolidációja után is fennmaradhat a "szecessziós" területek önállósági igénye - vagyis akár még a koszovói forgatókönyv is működhet majd - Tbiliszi a javaslatot nem fogadta el. Helyette egy egészen másfajta utat választott. Noha tudván tudhatta, hogy erőszakos újraegyesítési kísérlete nem marad válasz nélkül. Mint ahogy 2004 augusztusában, Szaakasvili korábbi, Dél-Oszétiával szembeni fegyveres fellépése sem maradt e nélkül. Igaz, akkor még az akció leállításához elég volt a határozott orosz figyelmeztetés.

Mindeközben aligha kétséges, hogy Oroszország már jó ideje nem egyszerű partner. Számos lépése joggal válthatta ki Tbiliszi rosszallását. Mindenekelőtt ebbe a körbe tartozik az orosz állampolgárság már-már korlátokat nem ismerő "kiosztása" a grúziai szakadár területeken élőknek. Ezzel kapcsolatban mindig is ott kísértett a gyanú, hogy e gyakorlat egy majdani beavatkozás lehetséges hivatkozását teremti meg. Nyilvánvalóan az az idén áprilisban aláírt orosz elnöki rendelet sem növelte a felek közti bizalmat, amellyel Putyin engedélyezte az orosz állami intézmények és gazdasági egységek közvetlen kapcsolatfelvételét a grúziai szecessziós területek hasonló intézményeivel. Joggal gondolhatták úgy grúz részről, hogy e rendelkezés még inkább felgyorsítja azt az egyébként is zajló folyamatot, amelynek révén a szakadár országrészek mindinkább beilleszkednek a szomszéd óriásállamba. Moszkvának ezek a lépései indokoltan kelthettek aggodalmat Tbilisziben. És még nyilván számos - általam nem ismert - példa, avagy körülmény hozható fel az orosz és déloszét fél esetleges rosszhiszeműségére. De még ha e feltételezéssel élek is, nehéz, sőt lehetetlen igazolását adni az alvó Chinvali szétbombázásának, még akkor is, ha a támadás előtt a grúzok - mint ahogy ezt állítják - felszólították az ott élőket a város elhagyására. Miből gondolhatta Tbiliszi, hogy e művelet után majd könnyebb lesz egy országban élni az oszétokkal? Már ha egyáltalán gondoltak erre...

Oroszország "visszavágása" során az első komoly politikai hibát akkor követte el, amikor erőivel átlépett a korábbi oszét-grúz határvonalon és mind szárazföldön, mind pedig a levegőből katonai műveleteket hajtott végre grúz területeken. Lehet, hogy katonailag mindez indokolt volt, ám politikailag mégis védhetetlen. Mert, az az egyébként nem egyszer elhangzó érv, hogy tudniillik a "békére kényszerítés" időnként a közvetlen konfliktuszónán túli fellépést is igényel, s hogy nem tettek most mást, mint amit az amerikaiak is, amikor 1999 tavaszán a Kis-Jugoszlávia elleni fellépésük során Koszovótól távol eső Duna-hidakat bombáztak, nos, ez az érv - még ha egyébként igaz is - épp Moszkvától - az amerikai fellépés akkori határozott bírálóitól - aligha hat őszintén. De az igazán komoly hibát Oroszország mégis csak azzal követte el, hogy bejelentette Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének elismerését. Ráadásul e döntéssel több és súlyosabb problémát teremtett magának, mint, amit megoldott. Először is e bejelentéssel nehezen magyarázható, 180 fokos fordulatot tett korábbi álláspontjához képest. Feladva a területi integritás sérthetetlenségének eddig hangoztatott elvét most azzal épp ellentétesen cselekszik. Joggal merül fel a kérdés: Moszkva most majd elismeri Koszovó függetlenségét is? Vagy, ha nem, akkor mire hivatkozva teszi majd ezt? Másrészt e döntésével visszafelé átértelmezi - delegitimálja - két csecsenföldi háborúját. Ottani fellépésének ugyanis épp az orosz területi integritás sérthetetlensége adta a legfőbb hivatkozást. Mindaddig, amíg Moszkva nem ismerte el a két grúziai szakadár terület függetlenségét ezt az érvet nem lehetett vele szembefordítani. Most viszont igen. Harmadrészt pedig Oroszország mégis csak föderáció, ahol ugyan pillanatnyilag nem tűnik a "szecesszió" akut problémának, de egyáltalán nem biztos, hogy akár már néhány év múlva is ugyanez lesz a helyzet. Már csak azért is, mert ezt a kártyát biztosan kijátsszák majd vele szemben. Lehet ebből még - politikai figyelmét és erőforrásai jelentős részét újra lekötő - komoly problémája. Végül, de nem utolsósorban, a szakadár területek elismerésével gyakorlatilag teljesen magára maradt. És ezen a tényen az sem változtat, ha néhány közeli szövetségese mégis csak követi majd ezen az úton. Moszkva ebben a tekintetben azért van különösen nehéz helyzetben, mert legközelebbi szövetségeseinek többsége maga is tart saját szeparatizmusaitól. Ez éppúgy érvényes Kazahsztánra, Iránra, mint Kínára, hogy csak a legfontosabb szereplőket említsük. De a legnagyobb problémája akkor lehet Oroszországnak, ha az Egyesült Államok kihasználva a pillanatnyi "lélektani" helyzetet elcsábítja Moszkvától a szeparatizmusaitól tartó Pekinget...