A Nyugat-Dunántúlon - ahol, részben a határközelség miatt, már a rendszerváltás előtt a piaci szemlélet navigálta az ipari termelést - egyre jobban morognak a nem mezőgazdaságból élők a különalkuk miatt. A magyar agráriumnak az isten pénze nem elég - mondogatják.

Tudomásul kellene venni végre, hogy a jonatán alma és hazai fajtatársainak egy része nem kelendő a világpiacon. A nyugat-dunántúli igényesebb éttermek a bécsi piacon vásárolják a zöldséget és a gyümölcsöt, ott szebb és lényegesen olcsóbb. Az ország fejlettebb iparát működtető régiókban is elismerik: természetes, hogy az agráriumot segíti a kormány fagy- és jégkár, aszály esetén. Úgy gondolják viszont, hogy a gazdák tartós, részben a saját tehetetlenségükből adódó piaci életképtelenségét nem nekik kellene megfizetniük. Példákat is említenek: ha egy ipari kis- és középvállalkozás nem tud az igényes piac által elfogadott autóalkatrészt, monitort, telefont, széket vagy asztalt gyártani, akkor az a társaság egyszerűen csődbe megy. Az állam ezeknek a vállalkozásoknak nem ad pénzt a folytonos megújuláshoz. Ha egy üzem olyan alkatrészt gyárt, amelyet minőségi kifogások vagy az ára miatt nem vesznek meg tőle, akkor e társaságok tulajdonosai nem emelnek blokádot vevőik, például a járműgyárak köré, nem futnak a szakminiszterhez: lobbizza ki, hogy mégis tőlük és ráadásul jó áron vásárolják meg a gyenge minőségű árut. Az agrártermelők azonban jelentős összegű - az unióban engedélyezett, de a magyar szakminiszter szerint is általában nem alkalmazott - támogatást kapnak a szerkezetváltásra. Mégis rendkívül lassan érzékelhető érdemi változás.

Veszélyes és igazságtalan volna persze a különböző régiók és a más-más ágazatok foglalkoztatottjait szembeállítani egymással. Sőt az is tény: a mezőgazdaság speciális és fontos ágazat. Aligha tagadható azonban: a magyar agrárium a mai napig nem találta meg helyét, szerepét az unión és az országon belül. Egyszer csak ki kellene mondani: a mesterséges, kicsinyes alkuk, a mutyizások, a politikai fenyegetőzések a mezőgazdaságban sem pótolhatják a szerkezet- és szemléletváltást.

Természetesen minden kormány óvatos ezzel, hiszen ha a világpiaccal lépést tartani nem tudó gazdák belebuknak az alma- vagy a dinnyetermelésbe, akkor egy részük a szociális ágazatban jelenik meg ügyfélként. (Ne feledkezzünk meg persze azokról az almatermelőkről sem, akik ma már a magyar gazdaság kiemelkedő vállalkozói, egy részük az Alföldről a Nyugat-Dunántúlra költözött, s itt működteti almából megkeresett millióit.) A kormányok valószínűleg azt gondolják: még mindig olcsóbb miniszteri különalkukkal életben tartani az ágazat haldokló részeit, mint segélyekkel infúziózni őket.

Mert a mellékhatások kikezdhetik az amúgy sem az egészségtől kicsattanó nemzetgazdaságot.