„Hogy hívnak? Jaj, de szép a ruhád!” „Fanni, Fanninak hívják” felelem én helyette szolgálatkészen, merthogy ő hallgat, mint egy fagyos kis szőke királynő. „Rajzoljak neked valamit, Fanni?” „Rajzoljál” „És mit rajzoljak?” „Pocsolyát!” „És most mit?” „Borsófőzeléket!” Egy csupán közepesen lelkes bohóc vagy más kósza animátor itt feladja, bár itt kitartóbbakkal találkozunk.

Valamint tegnap átesett a tűzkeresztségen: színházba mentünk. A rendkívüli élményt a debreceni Vojtina bábszínház szolgáltatta, a következőképpen. Hercegnőm kis hátizsákjával bevonult az első sorba, amely az első székek elé tett párnasort jelentette, ott megállt, és nem mozdult többé. Ez szó szerint értendő, lenyűgözve bámulta a díszletet, és leülni sem volt hajlandó, csak állt, és nézett szótlanul. Hiába minden intés és kérlelés :”Nézd, a többi kisgyerek is mind leült”, csak állt, és állt. A Három kismalac története zajlott éppen, akikből, mint ismeretes, kettő könnyelműnek bizonyul házépítés terén, és ezen nem a túlvállalt törlesztőrészleteket kell érteni. Állt is egészen a rettenetes farkas színrelépéséig, aki, mint vérszomjas hitelező, sorra emésztette el a házikókat, egy-egy túlvilági kacaj kíséretében (komolyan, a banki ügyintézők ezt gyakorolhatnák), de ennyi feszültséget már nem bírt el egy álltó helyében, és sírva az ölembe bújt. Sokára nyugodott meg, és a győztes kismalacok slágerét („Nem félünk a farkastól…”) már aránylag megtanulta, bár még nem lépünk fel vele.

Ami engem illet, váratlanul a zenei programokat választottam a tegnapi napon, annyi mentségem azért van, hogy a színházi előadásokat már láttam a saját helyükön, illetve, ami a szimpatikus Koma Társulatot illeti, akiknek nincs saját helyük, hanem bármilyen helyen játszanak, őket egy ilyen bármilyen helyen láttam, sőt több bármilyen helyen, például a POSZT-on, ami egy ismert bármilyen hely.

Szóval zene. Előzenekarként a Rendhagyó prímástalálkozót láthatta nyíregyházi Kossuth tér, ahol, és ez talán kiderül a műsor címéből is (zömmel) hegedűs örömzene zajlott, de nem csak hegedűs, Herczku Ágnes is énekelt, de játszott Dresch is, a főműsor viszont némi űrt hagyott bennem. Az orosz Terem Quartetről van szó, és a műsorfüzet „páratlanul gazdag orosz népzenét” ígért, amit viszont nemigen játszottak, ellenben újrahangszerelt Schuberttől Astor Piazzolláig sok mindent. Például hallhattunk Nino Rotát balalajkán. Hát nem tudom. Természetesen nagyon tudnak zenélni, de a repertoárjukat őszintén nem értettem.

És egy sor helyre még mindig nem jutottam el, így a Vidor kert nevű műintézet, ami, ha jól értem, afféle helyi Zöld pardon és fesztiválsörsátor egyben (nem sátor különben), nem láttam tegnap késő este Till Attila filmjét, a Pánikot, amit pedig akarnék nézni, és a Dumaszínház sorozatára se jutottam még el, akik egész héten folyamatosan nyomják. Na majd most.