„Az 1989-ben írt A történelem vége című esszémben amellett érveltem, hogy a hidegháború a liberális eszmék végső győzelmével zárult. Ma azonban úgy tűnhet, az Egyesült Államok dominanciája csökken, és az Oroszország illetve Kína által követett tekintélyelvű modernizáció nagy kihívást jelent a liberális demokráciák számára” – írja Francis Fukuyama amerikai filozófus a Washington Postban.

Fukuyama közel húsz éve az említett esszében így jellemezte az eseményeket: „Nem pusztán a hidegháború fejeződött be, nem csak a második világháború utáni korszak zárul le, hanem maga a történelem ér véget. Az emberiség ideológiai fejlődése lezárul, és egyetemessé lesz a nyugati liberális demokrácia, mint az emberi kormányzás végső formája.” Fukuyama azt jósolta, hogy bármi történjen is 1989 után, a liberális demokráciák intézményrendszere már végső győzelmet aratott. Politikai elnyomás és háborúk előfordulhatnak, de a liberális demokráciának nincs és nem is lesz alternatívája. Az ideológiai viták idejétmúlttá váltak: a második világháború végén a fasizmus, a Szovjetunió összeomlásával pedig a szocializmus szenvedett végső vereséget. Bármi következzen is a történelemben, az ideológiák harca végleg lezárult.

Ha viszont most körülnézünk a világban, azt tapasztaljuk, hogy reneszánszát éli a despotizmus. Grúzia orosz megszállása mintha azt szimbolizálná, hogy ismét eljött a zsarnokság ideje. Ha kicsit messzebbre tekintünk, még inkább ez a benyomásunk keletkezhet – véli a tekintélyes filozófus. Pervez Musarraf lemondott ugyan a hatalomról, de Pakisztánban 1999 óta töretlen a diktatúra. Zimbabwéban Robert Mugabe néhány hónapja elvesztette a választást, mégsem mond le a hatalomról. Latin-Amerikában, mindenekelőtt az Hugo Chávez vezette Venezuelában virágzik a populizmus. A kínai kommunizmus immúnis a kapitalizmus demokratizáló hatásával szemben.

„Mindezt tekintetbe véve könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a történelem mégsem ért véget, és a világ újabb hidegháború elé néz, vagy legalábbis visszatér a 19. századi nagyhatalmi szembenállás” – véli Fukuyama.

Több jeles elemző valóban erre a következtetésre jutott. Fareed Zakaria A posztamerikai világ című, nemrégiben megjelent könyvének legfontosabb állítása szerint hamarosan véget érhet az Egyesült Államok gazdasági, politikai és katonai hegemóniája. Robert Kagan tekintélyes külpolitikai elemző friss művének már címében is utal Fukuyama 1989-es tézisére. Kagan A történelem visszatérése, avagy az álmok vége című könyvében az orosz és a kínai önkényuralom világpolitikai előretörését és az iszlám radikalizmus megerősödését jósolja.

Fukuyama szerint ezek azonban elhamarkodott jóslatok. Ha közelebbről megnézzük az Amerika és a nyugati liberális demokráciák számára kihívást jelentő rezsimeket, akkor óriási különbségeket fedezhetünk fel a mai és a 19. és 20. századi diktatúrák között. A legfontosabb különbség az, hogy míg a 19. és 20. századi diktatúrák külpolitikájukban imperialisták voltak, a mai zsarnokságok ritkán lépnek fel a terjeszkedés igényével. Erre persze számos zsarnokság képtelen is lenne: Mugabe teljhatalmat élvez, de a mégoly autoritárius, ám a gazdasági összeomlás küszöbén álló, éhező Zimbabwe aligha jelenthet fenyegetést akár közvetlen szomszédaira nézve.

Igaz ugyan, hogy a geopolitikai hatalommal bíró autokráciákban – Oroszországban és Kínában – is felerősödött a nacionalizmus, de Fukuyama úgy véli, hogy ezek sem jelentenek súlyos kihívást a Nyugatnak. A grúziai beavatkozás aggasztó ugyan, és azt vetíti előre, hogy Oroszország nem tűri a szomszédos országokban zajló demokratizálódást, de ettől Oroszország még nem fenyegeti az egész világot. „Putyint tekinthetjük modern kori cárnak, de túlzás Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlítani.”

A kínai nacionalizmus bonyolultabb az orosznál, de Kína sem jelent súlyos veszélyt a világra nézve. Oroszország jelenét a Szovjetunió szétesése és a NATO keleti bővítése határozza meg. Kína nem szenvedett el hasonló geopolitikai kudarcokat, ezért – Tajvant leszámítva – tulajdonképpen még szomszédait sem fenyegeti.

Kína és Oroszország már csak azért sem fenyegeti a világrendet, mert maguk is a szabad kereskedelemnek köszönhetik a fejlődést. A kínai gazdasági robbanás és a magas olajáraknak köszönhető látványos orosz fejlődés nem tartható fenn a globális kereskedelem nélkül. Ha szembeszállnának a nyugati liberális demokráciákkal, akkor saját maguk alatt vágnák a fát: számukra is elengedhetetlen a Nyugattal ápolt jó viszony és a szabadpiac fenntartása. Kinek adnák el az olajat és a textilt, ha Európa és Amerika összeomlana?

Az 1989-es fukuyamai tézist tehát így módosíthatnánk: a liberális demokráciák intézményrendszere már végső győzelmet aratott – legalábbis Nyugaton. Ez a leszűkített elmélet azonban nem zárja ki az újabb hidegháború lehetőségét. És mint a minap Dmitrij Medvegyev elnök utalt is rá, Oroszország már erre is felkészült.