Szocdemek és liberálisok tizenhárom éven át kormányoztak együtt a hajdani NSZK-ban. A "nagy" meg a "kicsi" hosszabban bírták egymást, mint magyar rokonaik, akik tíz évig közösködtek a hatalomban. Látszólag ugyanazért váltak el egymástól; mégis, a két történetben talán több az egymástól eltartó, mint a párhuzamos vonal.
A magyar "Wende"
A gyökerek azonosak: a gazdasági növekedés lelassulása, az államháztartás eladósodása, a munkanélküliség növekedése, infláció. Egyszóval egy rossz alaphelyzet, amelyet ott alapjában külső (a második olajválság), itt főként belső okok (állami túlköltekezés) idéztek elő. Mindkét koalíciós partner - ott is, itt is - kiutat keresett, különös tekintettel az ellenzék riasztóan növekvő népszerűségére. És itt támadt egy "ugrópont": mind a német, mind a magyar liberálisok olyan módszerekkel (adócsökkentés, a szociális juttatások összezsugorítása) kívánták felpörgetni a gazdaságot, amelyekről eleve tudták, hogy partnereiknek elfogadhatatlanok. Az SPD-ben ugyanolyan csöndes lázadás tört ki az FDP reformterveivel szemben, mint negyedszázad múltán a konok MSZP-ben az SZDSZ-tervek hallatán. Annyi különbséggel legföljebb, hogy az FDP programja tőrőlmetszetten "thatcherista" volt, az SZDSZ-é annál sokkal, de sokkal enyhébb. De az, hogy jövedelmeket csoportosítsanak át a bérből és fizetésből élőktől a vállalkozókhoz és általában az üzleti szférába, azonos volt mégis.
Különös csavar a történetben, hogy voltaképp Schmidt is, Gyurcsány is rokonszenvezett saját liberális fegyvertársainak elképzeléseivel, csak épp mindketten rájöttek, hogy saját pártjaik a végsőkig ellen fognak állni. Nem akarnak fordulatot ("Wende".) Ragaszkodnak ahhoz, "ami van".
Ami azonban perdöntő különbség tárgya az akkori német és a mai magyar helyzet között, az a "törzsi politizálásban" keresendő. A kulturált német kereszténypártok - dacára a tizenhárom évi ellenzékiségnek - soha nem átkozták ki és árulózták le az igazán polgári szabad demokratákat, hagyták, hogy azok a "szabad vegyértékek", amelyek a liberálisokban mindig is megvoltak őfeléjük, megmaradjanak. Idehaza viszont a Fidesz egész propagandagépezete ősördögöt csinált az SZDSZ-ből; ha Gyurcsányt, akit az orbáni hiúság egyszerűen nem képes elviselni, nem számítjuk, a szocialista politikusok sokkal több kíméletet kaptak, mint a szabad demokraták. Ezt már nem lehet kitörölni a magyar politikából. Az SZDSZ-nek nincsenek szabad vegyértékei a Fidesz felé, se érzelmileg, se tárgyilag. Az utóbbi szempont nem mellékes. Akkor, amikor 1982. október 1-jén a német FDP egy szimpla parlamenti aktussal átállt az SPD oldaláról a CDU/CSU mellé, és hatalomra segítette Helmut Kohlt, az új koalíciós partnerek gazdaságpolitikai elképzelései elég nagy mértékben fedték egymást. Az SZDSZ azonban még huszonöt dioptriával se láthat a sunyító Orbánék gazdasági elképzelései között olyanokat, amelyek az övéire emlékeztetnének. A Fidesznek voltaképp semmi néven nevezendő meghirdetett gazdasági programja nincsen. Egyszóval az SZDSZ megteheti, hogy megbuktatja Gyurcsányt, de biztos, hogy ez őnála pártszakadást fog előidézni (nota bene ez az FDP-ben meg is történt az "árulás" után), és, ellentétben az FDP-vel, még hatalomba sem jut/marad, hanem valószínűleg eltűnik a politikai porondról. A magyar "Wende" ebben különbözik majd alapvetően a némettől.