Harmincöt éve annak, hogy Sebő Ferenc felfedezte, huszonöt éve annak, hogy az egész ország megismerte, s több mint tizenöt éve, hogy - főként a Muzsikással - olyan, főként klasszikus zenei koncerthelyszíneken öregbíti a magyar népzene jó hírét és presztízsét, mint a Queen Elisabeth Hall, a Royal Festival Hall vagy a Carnegie Hall.

A magyar nagyközönség 1983-ban, az István, a királyban csodálkozott rá kivételes tehetségére. Illetve csak próbált rácsodálkozni, hisz a darabban és az abból készült filmben - rendezői döntésre - Réka szerepében csak hallhatta őt, látni nem láthatta. A városligeti bemutatóra még jegyet sem kapott, a barátai hívták el, s szó szerint feldobó élményben lehetett része: az előadás után a táncosok a vállukra emelték és dobálták a levegőbe. Az emberek pedig kíváncsiak lettek, hogy kié ez a kivételes fényű és intenzitású hang. Ahogy később a világ is felkapta a fejét rá, amikor megszólalt a Deep Forest lemezén vagy az Oscar-díjas Angol beteg című filmben. S ahogy megint fogja, ha meghallja őt Peter Gabriel legújabb albumán.

Sebestyén Márta pályáján sikeres pillanatok ezek, még ha számára nem is a legfontosabbak. Ezekhez a popzenei produkciókhoz sok köze nincs: nem ő kereste az alkalmat, azok találták meg őt. A Deep Forest tagjai azt sem tudták, hol van Erdély, azt meg pláne, hogy mi fán terem a magyar parasztzenei kultúra, őket egy dallam és az előadó hangszíne ragadta meg. Ahogy Anthony Minghella, az Angol beteg rendezője is "csak" beleszeretett a Szerelem, szerelem című dalába. S hiába hívták utána Londonba újabb felvételekre, Márta tudott azonosulni a pátoszos főcímdallammal. A képek azonban peregtek tovább, s annál a jelenetnél, amikor a főhős kihozza a halott nőt a barlangból, önkéntelenül rákezdett az Én csak azt csodálom című felvidéki népdalra. Mire a stúdióba mindenki összerezzent, s azonnal bekapcsolták a magnót.

Pedig abban a londoni stúdióban Sebestyén Márta csak azt énekelte ki magából, amit a vetített képek megindítottak benne. Sosem játszott szerepet, mindig érzelemből "dolgozott". Bő három évtizedes pályáján nem is énekelt mást, csak amit a saját élményeivel, tapasztalataival képes volt megtölteni. Kétségkívül ebből fakad a hitele: szívből énekel, érdekmentesen, magától értetődően.

Ahogy az is sorsszerű volt, hogy népdalénekes lett. Egy olyan családban, ahol inkább a pedagógia és a tudomány dominált. Anyai ágon csupa kántor, lelkész, tanító található. A nagymama például vérbeli pedagógus volt: osztatlan nyolcosztályos alföldi tanyasi iskolában tanított, mégis embert faragott a diákjaiból. A ma hetvennégy éves énektanár, kórusvezető édesanyját pedig csak úgy emlegetik, a "drága Mona néni", aki a mai napig együtt dolgozik a negyven évvel ezelőtt végzett tanítványaival. Legutóbb augusztus végén szerepelt velük Macedóniában, az ohridi nemzetközi kórusfesztiválon.

Édesanyja értelemszerűen támogatta lányának az énekléshez való erős vonzódását, hét nyelven beszélő matematikus közgazdász édesapja viszont kifejezetten rossz szemmel nézte azt. Ő egyáltalán nem rezdült a zenére, lányát inkább elvitte a kis matematikusok baráti körébe, s reménykedett. Hiába. Mártának a matematika sosem ment, az érettségin kis híján megbukott belőle. S ezt az édesapja fájó kudarcnak élte meg. Úgy halt meg három éve, hogy koncerten nem is látta a lányát. Akinek viszont épp ezért volt fontos, hogy a temetésén énekléssel búcsúzzon el tőle.

Sebestyén Márta életművében azonban az apai hatás mégis erős. Mindenekelőtt azért, mert egy kis vasi faluból, Csempeszkovácsból származott. Ahol a hatvanas években az a paraszti életforma, ami ma már csak Korniss Péter erdélyi fotóin látható, még mindennapi valóság volt. Mártát ott ma is úgy ismerik, hogy ő a Bözsi néni unokája, akinek igen szép hangja van, pesti lány, zongorázni is tud, s nyaranta naphosszat az "agácafán pikulált". S amikor a hetvenes-nyolcvanas években ebben a faluban is szétesett a paraszti életforma, ő, a pesti lány vált a helyi folklórrá, aki bármikor elénekelte a szomszéd bácsi kedvenc katonanótáját.

A zenére nem fogékony, de a néprajzra és a nyelvekre nagyon is érzékeny édesapja másik fontos "hagyatéka", hogy amerre tudósként megfordult a világban, hozott magával az adott területre jellemző folklemezeket. Így a lányának házhoz jött a "világ zenéje", s e korongokból, e kultúrákból rengeteget építkezett. Ily módon mindenben, amit a későbbiekben csinált, áttételesen az édesapja is benne volt.

A népzene elrendelés, genetikai adottság, mondja Sebestyén Márta, lám, sem az öccsére, se a húgára nem hat a népi világ, tíz éve egyedül nevelt két kamasz fia szintén határozottan eltolja magától azt. S erre az sem magyarázat, hogy más kor, más zenei környezet. Hisz Sebestyén Márta is már a főváros szülöttje, tinédzser korában őt is megérintette a Beatles és az Illés, mégis a különböző versenyeken nyert népzenei lemezeket hallgatta rongyosra, s próbálta hangról hangra, hajlításról hajlításra megtanulni az énekdallamokat.

Számára Budapest csupán földrajzi adottság, ahol mindig is élt, de ahová sosem érezte magát tartozónak. A Zeneakadémia kollégiumában, majd a Királyi Pál utcában cseperedett fel, később Kodály Zoltán segítségével a családnak sikerült a Százados úton egy kis házhoz jutnia. Filigrán édesanyja, hogy kottapapírt meg írószert tudjon venni, rendszeresen pénzért adott vért. Mikor Kodály ezt megtudta, megállította az akadémia folyosóján, egy borítékot csúsztatott a zsebébe, és csak annyit mondott szarkasztikusan: "mostantól kizárólag nekem adhat vért".

A világhírű zeneszerző és zenepedagógus a kis Mártika számára olyan volt, mint valami távoli rokon. Akit 1962-ben minden óvodás nevében ő köszönthetett a nyolcvanadik születésnapján. S Kodály az ünnepség után állítólag csak annyit mondott: "Ha mindenki ilyen szépen énekli, akkor érdemes volt megírni".

Az éneklés nála teljesen ösztönös tevékenység, soha senki nem tanította, ahogy mondani szokta, az "istenadta néptől" sajátított el mindent. Amikor tehette, utazott Erdélybe, de sosem tudományos szempontok szerint járta a vidéket. Ami megérintette, azt gyorsan megtanulta, néhány vezérhangot lejegyzett fogódzónak, de az egész ott maradt a fejében, beépült a csontjaiba. Ezeket gazdagították tovább az élmények, a tapasztalatok, s ahogy a népzene is élő, folytonosan változó szövet, úgy tőle sem lehet kétszer ugyanazt hallani.

Ahogy ő sem tanulta ezt soha, úgy tanítani sem tudja. Élményt oktatni amúgy sem lehet, legfeljebb szerezni azzal, hogy énekel, tartja, ezért is szokta elhárítani a megtisztelő felkéréseket. Inkább viszi, adja tovább az élményt, az örömöt. S bár pályafutása során számos kitüntetést és elismerő oklevelet vehetett át, számára ezeknél nagyobb boldogságot okoznak az olyan e-mailek, mint amilyent nemrég kapott az egyik rajongójától: "tíz évig gyötört a depresszió, s a maga éneke többet segített nekem a gyógyulásban, mint bármelyik orvos".