A vágásra érett lúd sokat ül, liheg, aluszékony - olvasom a libatömésről szóló honlapon. Nem is csodálom, egy állat sem bírja ugyanolyan kondival, ha naponta többször heteken át erőszakkal tömnek le a torkán saját súlya hatodát is kitevő ennivalót, legyen az akár a kedvence is. Az sem véletlen, hogy ugyanott azt írja a libatömő recept: a megterhelt szervezetű, erőltetetten táplált állat maga is és a mája is egyre nagyobb, így ütődésre, nyomásra különösen érzékeny. Valószínű tehát az állatvédők másik vádja a tortúra során viszonylag nagy arányban elpusztult ludakról, ami ugye nem szalonképes a haszonállatok jólétére is egyre többet adó uniós közösségben.
Libadilemmák
Ez így a dolgok egyik oldala, a másik meg a zsírjában sült, valóban pazar, hizlalt libamáj, amit persze a németek is szívesen befalnak, és ami vélhetően tényleg más, amikor csak úgy, természetes táplálkozás után, természetes nagyságában kerül az asztalra.
Azért semmi sem olyan sarkított, mint ahogy az némelyik médiából látszik. S az sem szerencsés, ha a környezetvédelem szociális kérdésekkel kerül szembe. Több ilyen eset után azonban mindig felmerül bennem a gyanú: a harcos akció mögött nem is az áll, aki a zászlót lengeti. Kiknek érdeke a magyar libamájexport tönkretétele? Vajon miért nem az e téren piacvezető francia májtermelőkkel akasztottak elsőként bajuszt a német mozgalmárok és hazai alkalmazottaik? Persze amíg ez esetleg kiderül, addig azért érdemes elgondolkozni a kíméletesebb libamájtermelésre való átállás módozatain és ennek társadalmi kezelési technikáin. Ha nem is az állatvédelem, de az egészséges táplálkozás meg a reformkonyha, az oly kívánatos kevesebb szívbeteg és koleszterin miatt.
