„A szellemi tulajdonjog nélkülözhetetlen a gazdaság növekedéséhez, mert ösztönzi az innovációt és a beruházást. De csak akkor képes hatékonyan működni, ha korlátozzák” – írja a New Yorkerben James Surowiecki.

Ha a húszas években az amerikai törvényhozás nem szabályozza a szabadalmi jogot, talán még ma is léghajóval közlekednénk – tréfálkozik a szerző, minthogy annak idején az amerikai repülőgép-fejlesztés egyszerűen leállt, mert szinte minden egyes alkatrész gyártásáért más és más jogtulajdonosnak kellett volna szabadalmi díjat fizetni. A kongresszus intézkedése nyomán a jogtulajdonosok közös cégbe szerveződtek, és ettől egy csapásra hozzáférhetővé vált a gyártók számára a rengeteg műszaki szabadalom. Hasonló esetnek voltunk tanúi az elmúlt években is, amikor a zenészek mindössze néhány szervezetbe tömörülve kezdték szedni a jogdíjat a rádióban sugárzott zeneszámokért. Ha ez meg nem történik, a zenei rádiók nem léteznének.

Surowiecki Michael Heller jogászprofesszor Dugóközgazdasátan című könyvének gondolatmenetét követve ismerteti a közös tulajdon hátrányait: ha egy legelő közös tulajdonban van, minden tulajdonos minél többet legelteti rajta az állatait, hogy lehetőleg a többieknél jobban járjon. Ettől a legelő tönkremegy, és mindenki rosszabbul jár.

De a magántulajdonnak is van kockázata. Ha túl sok a tulajdonos, akkor egyetlen egy is megakadályozhatja a fejlődést. Például az amerikai energiaszükséglet húsz százalékát lehetne szélenergiával fedezni, de ehhez vezetékeket kellene építeni a szélerőművek és az áramelosztók között. Ezek azonban magántulajdonban lévő telkeken vezetnének át, és a magántulajdonosok nem akarnak villamos vezetéket látni a házuk táján.

Az így elszenvedett veszteség nehezen mérhető. A közös tulajdon a közös kincs gyors kizsákmányolására vezet, s ez könnyen bizonyítható: elég a nyílt tengeri halászhajók fogyatkozó zsákmányára tekinteni. A túlzott magántulajdon viszont kihasználatlanságot és pazarlást eredményez, s azt már nehezebb megítélni, milyen új kezdeményezések nem valósultak meg emiatt, vagy milyen gyógyszerek nem kerültek ezért a patikákba.

A megoldás az volna, ha a tulajdonosok saját érdekükben egyezségre jutnának. Néha így is történik: például a DVD lejátszó azért terjedhetett el világszerte hozzáférhető áron, mert a jogtulajdonosok közös cégbe tömörültek.

A Nokia és a Qualcomm éppen a közelmúltban vetett véget egy semmire sem vezető jogvitának, mert rájött, hogy így gyorsíthatja fel az új harmadik generációs mobiltelefon kifejlesztését. Általában azonban az ilyenfajta megállapodások gyakran akkor jönnek létre, amikor már késő.

Sven Vanneste pszichológus és Ben Depoorter jogász közös vizsgálata szerint ennek az az oka, hogy valahányszor egy-egy eljárás nélkülözhetetlen valamely vállalkozás sikeréhez, a jogtulajdonos igyekszik a vállalkozás egész hasznához közelítő díjat kérni érte. És mivel több ilyen nélkülözhetetlen elemre van szükség a vállalkozáshoz, a kért ár megfizethetetlen.

„Amikor tehát új tulajdont adunk valakik kezébe (legyen az szerzői jog, szabadalom vagy privatizált vagyon), gondoljuk végig, mi minden jó marad el ennek következtében: legalább tudjuk, mit veszítünk.”