Újra és újra vissza kell térnem az én kis ceterum censeómhoz - ceteris paribus, persze -, miszerint mink, a magyarság, bizonyos dolgokra nem vagyunk képesek, genetikai vagy történelmi okokból, és ez nem valamiféle ideologikus maszlag, spekuláció vagy egyéb saccperkábé, hanem kőkemény, napi tapasztalat, illetve, ahogy műveltebb körökben szokták mondani: empírikus tapasztalat. A híres budakeszi törpelovász a megmondhatója, hogy az út- és metróépítés tipikusan ilyen tevékenység, az újabban elő- avagy homloktérbe került kötbérezési jégbalett a legkényesebb ízlésű kreténség- és tolvajláskutatók igényeit is kielégíti. Ellenpéldaként hozhatnám viszont rögtön, rímelve, a tevékenységi kört, sőt köröket, mint olyat, olyanokat, amely(ek) gyártásában, számozásában és átrendezésében világhatalom vagyunk. (Q: - Teáor? A: - Én ugyan nem.) És ott van még - megint csak rímelve a korábbiakra - az útlezárás mint nemzeti stratégiai műfaj, arra népes távol-keleti turistacsoportokat kéne szervezni, lássanak csodát. Egyébként látnak, muszáj látniuk, csak a kommunikáción kéne erősíteni egy kicsit, kihúzni tussal a kontúrokat. Budapesten nemcsak a kisebb-nagyobb útfelújítások miatt tudnak évről évre olyan stratégiai pontokat zárni, ezúton legyilkolni az egyébként is fél- vagy inkább háromnegyedholt közlekedést, bár ebben aztán mintha tényleg működne valami rendkívül nagy számítókapacitással működő agytröszt, amelyik képes pontosan kiszámolni, hogy pédául hárompontos beavatkozással: egy négyzetméternyi aszfalt fölbontásával a Hegyalja úton, egy kinnfelejtett konténerrel a Bem József utcában és egy egészes semmi kis tereléssel a Döbrentei téren, tehát minimális erőforrás-felhasználással, hogyan lehet egyetlen dugóvá varázsolni Budát, hanem mindezeken túl minden budiépítéshez, családi vacsorához, kerületi fingóversenyhez, aszfaltnyaló bajnoksághoz lehet útlezárási engedélyt kapni, vagy végső esetben, engedély híján szokás egyszerűen lezárni, rutinosabb építkezők például így szokták, ez illik Budapest igazi szelleméhez, a mindenki-szarik-mindenkire szellemhez. Az útlezáró-művészet a legtisztább formájában kétségtelenül az igazán hosszú, több kilométernyi útszakaszok lezárásában tud megjelenni: amikor a gondosan kibójázott, brutálisan villogó táblákkal elnéptelenített szakaszokon napokig nem történik semmi. A Sziget idejére már lezárták Buda szinte egyetlen észak-déli útvonalát, az alsó rakpartot, aztán egy hétig nem láttak a környéken egyetlen munkaruhás embert sem, hacsak a zárást ellenőrző rendőröket nem tekintjük annak. Autópálya-lezárásoknál népszerű módszer ez még. Öt kilométer zárás, három centi mélyen fölmart burkolat, vagy akár teljesen érintetlen, egysávosítás, harminc kilométeres dugó, és két munkás kavicsokat rúgdos középen, vagy még ennyi se, kihalt útszakasz hétvégén. Lehajtó lezárva, pedig négyméternyit kéne megtenni, háromcentis szintkülönbséggel, hogy elérjük az ép aszfaltot, de nem, szó se lehet róla, az egészet lezárni egyszerűbb, mint szórakozni ilyen átjárókkal, kerüljön nyolcvan kilométert, aki ott akart lehajtani, örüljön, hogy többet autózhat a matricájáért. Kedvenc alkotásom volt a tavalyi Árpád út-felújítás, amikor a négy lehetséges sávból gyorsan lezártak hármat, csak a nagyobb dugó kedvéért, aztán sokszor még a maradék egyet is elállták. Belevenném a címerbe a piros-fehér terelőtáblát, simán, az árpádsávosoknak is lenne egy kis örömük legalább.