Az egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök, hogy a mezőgazdaságban végre van összefogás, és végre próbálnak erősebb tárgyalási pozíciót kiépíteni. De nem örülök, hogy az összefogást is szembeállásra használják, és mintha nem a megfelelő irányba mutatnának a kijelölt célok. Annak pedig még kevésbé örülök, hogy zavaros, blokádos, tüntetéses, demonstrálós, országban kell élnem egy nyugodt, fejlődő, békésen építkező, összefogós helyett.

Hogy mire gondolok, azt a "dinnyeháborún" keresztül szeretném bemutatni. Tudjuk, az esetek döntő többségében annál többet vesznek egy termékből, minél olcsóbb. A termelő célja elvileg az lenne, hogy terméke versenyképesebb áron kerüljön a boltokba, mint a versenytársaké. Amikor az Auchan 49 forintért kezdi árulni a dinnyét mindössze egyetlen forint vagy még kevesebb haszonnal, akkor elvileg ingyenmarketinget csinál a magyar dinnyének. Mivel én is a mezőgazdaságban tevékenykedem, saját tapasztalataim is vannak. Nagyon örülök, ha egy cég nullához közelítő haszonnal árulja a termékemet, mert nekem segít vele. A dinnye esetében elvileg nincs is gond az árral, hiszen az előállítási költség valamivel 30 Ft fölött volt, míg a termék 40 fölötti nettó áron került átvételre és eladásra. Tíz forint a mezőgazdaságban hatalmas, 25 százalékos haszon.

Ebben az esetben racionálisabb lett volna azért alkudozni az Auchannal, hogy a termelőktől vásároljon direktben, s nem azért, hogy emelje az árat. Nem kellett volna a felvásárlók előtti blokádra vesztegetni az időt, inkább meg kellett volna szervezni a szállításokat, s akkor az addigi veszteség csillagászati nyereséggé változott volna.

Ha térdre kényszerítették az Auchant, miért nem ezt kérték tőle? Sajnos, egyetlen nem túl hízelgő válasz jut eszembe: csak valami ellen és nem valamiért vagyunk képesek összefogni.

A valamiért való összefogás persze több munkával jár. Összejönni egy kis blokádra egyszeri, izgalmas dolog, a média is felfigyel rá. Az összefogásra, értékesítési társulásra pedig senki nem figyel, viszont keményen kell dolgozni, kezelni a konfliktusokat, legyűrni az egyének önző irigységét. Ehhez bizalom kell, ami hiánycikk a magyar társadalomban.

Dániában nincs high-tech ipar, nem harsognak folyvást tudásalapú gazdaságról, ellenben van ott több mint 10 millió sertés, és olcsóbban szállítják ide a fagyasztott disznót, mint amennyiért mi képesek vagyunk beszállítani élve a vágóhídra. Az élelmiszeriparuk és az ehhez kapcsolódó gépgyártásuk erős, de nem gyártanak sem autót, sem mobiltelefont, sem számítógépet, inkább kekszet és vajat. Pedig mezőgazdasági adottságaik meg sem közelítik a magyart, s még csak gasztronómiájuk sem kiemelkedő. Nincs több száz- féle sajtjuk, gourmet libamájuk, de amijük van, azt mindenhová exportálják. Így is lehet sikeresnek lenni. Megpróbálni abból gazdálkodni, amink van. Mellesleg a világban rendszeresen készített felmérések szerint a dánok a legboldogabbak emberek. Képesek összefogni, egész mezőgazdaságuk a termelői összefogásokon alapul. Ráadásul tudnak kereskedni is. Termelni bárki tud, akinek van földje. Eladni, az a művészet. Hiába tudja minden óvodás, hogy jobb a magyar paradicsom, mint a holland, mégis holland paradicsom van a világ minden boltjában, a magyart meg itthon sem fizetik meg.

Persze a hatékonyságot is kéne növelni, de ahhoz jól jönnének az EU-s pénzek. Nem tudom, mit szerencsétlenkednek ezekkel a pénzekkel, de vidékre még sem sok jutott.

Illetve lementek a trágyatisztító pályázatok. Nálunk is a sertéstelepen elköltötték rá a pénzt, aztán szépen bezárták az egész kócerájt, mert hát ettől nem nőtt a hatékonyság, de forrást vont el mástól.

Nem akarom a politikusokat szidni, mert ez is nemzeti sport. Nélkülük is megtehetnénk a magunkét: blokádosdi helyett összefogósdit kéne játszanunk. Arra még sok-sok EU-s pénz is van, s így miénk lenne a haszon, amit a felvásárlók lefölöznek. Ehhez azonban marketing és kereskedelmi szakértelem kéne. Annak ugyan most teljességgel híján van a magyar vidék, de ez a szakértelem megvásárolható, s a dinnye kilónkénti plusz 10 forintjából telne rá.

Ehhez az összefogáshoz még csak politika sem kell, csak rajtunk múlik. Talán ez a legkellemetlenebb a dologban: nincs kit szidnunk, hogy nem történik semmi.

Kovács Tibor

a szekszárdi Szent Gaál Pincészet tulajdonosa