Ezt a higgadtságot jó jelként értékelhetjük: a magyar társadalom már képes a helyén kezelni az olyan fontos, de sorskérdésnek semmiképpen sem minősíthető ügyeket, mint az olimpiai szereplés. Remélhetjük, hogy a sportnak ez a korábbinál realisztikusabb szemlélete (a "sportreál") új, kedvező folyamatok kezdetét jelenti.

Mert a sport, s különösen az olimpiai szereplés sokáig fontos legitimációs és manipulációs eszköz volt a XX. századi magyar politikai vezetők kezében. Az 1920 utáni félparlamentáris rendszerben elsősorban a trianoni békeszerződés hadügyi rendelkezéseinek kompenzációjaként jutott fontos szerep a sportnak. Az általános hadkötelezettség betiltása folytán a folyamatosan kiképzett évjáratoktól megfosztott magyar vezetés testnevelési törvényt alkotott, mely az iskolai és munkahelyi testnevelés fejlesztésével, a testnevelési és sportprogramok mögé rejtett, a katonai kiképzés elemeit tartalmazó gyakorlatok segítségével próbálta pótolni a kieső korosztályokat.

Hamar felfedezték az élsportban rejlő propagandisztikus lehetőségeket is: azt, hogy a sportbéli sikerekkel hatásosan terjeszthetik a klebelsbergi kultúrpolitika alapmotívumát: a szomszéd országokkal és népekkel szembeni magyar kultúrfölény eszméjét. Ez az állami és társadalmi figyelem kedvező légkört teremtett a sport számára, mely az 1936-os berlini olimpián hálálta meg fényesen a gondoskodást.

1945 után csak a jelszavak és a lózungok cserélődtek: a népi demokráciának nevezett diktatúra is igényt tartott a testnevelés katonai kiképzést segítő elemeire (lásd a "Munkára, harcra kész!" mozgalmat), s a helsinki aranyesőtől azt remélték: széles tömegek hiszik el, hogy a szocialista rendszer tényleg jobb, eredményesebb a kapitalizmusnál. Persze a sikerpropaganda öngólhoz is vezethet, ahogy az 1954-ben kiderült, amikor az ezüstérmes aranycsapat tagjainak bujkálniuk kellett az őket nem éppen ünnepi hangulatban váró tömeg elől.

Bár a későbbi olimpiákon az 1952-eshez mérhető aranyeső már nem volt, de a magyar társadalom még sokáig a sportnagyhatalmi státus bűvöletében élt. Holott a sport világa (is) gyökeresen megváltozott a múlt század közepe, a magyar sport aranykora óta, de mi még mindig a 16 helsinki aranyat idézgettük, csodáltuk a londoni 6:3 filmfelvételét - kötődtünk egy letűnt kor ideáihoz és módszereihez. Ezért jött jókor a kijózanító pekingi hűvös zuhany. Hidegnek nem nevezném, mert hisz csupán a "helyünkre kerültünk": Lengyelországgal, Csehországgal és Szlovákiával a 3 aranyérmesek klubjában képviseljük a visegrádi csoportot. Szomszédaink közül csak a posztszovjet Ukrajna előz meg minket 7 arannyal, s ami fájdalmasabb a honfiszívnek: a románok a 4 aranyukkal. A boldog Ausztria várhat aranyra a következő téli olimpiáig, akárcsak a szerbek és a horvátok. Egyedül a szlovén szomszédok büszkélkedhetnek még arannyal, eggyel.

Mindazonáltal nem mehetünk el rezignáltan, "ez van"-nal az eredmény mellett. Nem azért, mert a norma a tíz arany maradna, hanem azért, mert elemeznünk kellene a lecsúszás okait, hogy, ha visszakapaszkodni nincs is esélyünk, legalább szerény javulást érjünk el, vagy kerüljük el a további lecsúszást.

Számot kell vetni mindenekelőtt a világban végbement óriási változásokkal: a harmadik világ függetlenné vált országai a sportban is jelentkeztek, s egyre komolyabb konkurenciát jelentenek. A Szovjetunió széthullása után 15 új ország lép fel, közülük többen igen komoly csapattal. Csehszlovákia helyén két, Jugoszlávia helyén hat (nemsokára hét) résztvevő indul (vízilabdázóink a megmondhatói, mit jelent egy helyett három kitűnő vetélytárs). A fejlett országok társadalmában a testnevelés, a sport egyre fontosabb szerepet tölt be az emberek mindennapi életében, s a női egyenjogúság térnyerésével a nyugati országok nősportolói is egyre sikeresebben veszik fel a küzdelmet a korábban e téren domináló volt szocialista országokkal.

A sport, főleg a látványsportok médiaeseménnyé, s így elsőrangú reklámhordozóvá váltak. Ez pedig felkeltette a gazdaság és a pénzvilág érdeklődését, s a piaci társadalmakban eddig soha nem látott pénzek áramlanak a sportba. Eltűnt az állami támogatás döntő szerepe számos sportágban.

A televízió igényei miatt új, nálunk ismeretlen, vagy elhanyagolt sportok kerültek az olimpia műsorára (softball, baseball, ugróasztal). A technikai sportok területén, melyek nem olimpiai számok, különösen nagy fejlődés ment végbe, ami komoly médiaérdeklődést, s így anyagi forrásokat köt le.

E tényezők egyike sem erősíti pozícióinkat. A globalizáció kíméletlen versenyt hoz, s jelenlegi helyünk megtartásához is aktívan alkalmazkodni kell a változó körülményekhez. Az anyagi források felkutatásánál gyökeresen más szemléletre lesz szükség: az állami források kijárása mellett egyre nagyobb figyelmet kell fordítani a magángazdaságra, a média világára, onnan jöhetnek az új, s talán bővebb források, a régi pénzgyűjtő technikáknak befellegzett. Múlt századi fegyverekkel ma már nem lehet csatát nyerni. Olimpiát sem.

Heiszler Vilmos

történész