Mosolyognunk kellene, de nem megy. Sőt. Nem csupán mosolyogni vagyunk képtelenek, a látottaktól egyenesen kedvetlenek leszünk, ha szabad: boldogtalanok.

Az ARC pályázat annak idején lazaságot, kreatív vizuális ötleteket, művészi értéket, szellemes szlogeneket ígért; végső soron azt, hogy gatyába rázza a kilencvenes évekre alaposan elbutult köztéri plakátok világát. Geszti Péter reklámszakember, valamint Bakos Gábor és Fatér Barna képző- és médiaművész, az ARC plakátkiállítások ötletgazdái a kezdetekkor úgy fogalmaztak: "Itt az ideje, hogy a kortárs magyar vizuális kultúra értékei bebocsátást nyerjenek a reklám zárt és döntően külföldről vezérelt világába". Az már akkor is gyanús volt, hogy azok az alkotók, akiket a kortárs hazai plakátművészet elismert művészeiként tartunk számon, valahogy távol maradtak; vicceskedő fordulattal: nem adták az ARCukat ehhez az ötlethez...

Kilenc év telt el azóta, és a nyár végén a Felvonulási téren rendezett ARC kiállításokon egyre ritkábban bukkannak fel a kortárs magyar vizuális kultúra ígért értékei. Hogy a plakátművészet egyetemes értékeiről már ne is beszéljünk. Lassan ezek a tárlatok is beleborultak az összekacsintós jófejeskedésbe, a számítógépes varázslatba, a szóviccgyártásba.

Az idén a szervezők arra kérték a pályázókat, arról gondolkodjanak, hol a boldogság mostanában. Vajon mennyit gondolkodott az a pályázó, aki piktogramszerű csirkecombot, focistát, söröskorsót és hasonlókat sorakoztatott egymás mellé, vagy mennyit töprengett az, aki műszaki paramétereket írt egy óriásplakátra: "12.3 megapixel, 300 GB HDD, 399 LE"...? Mennyit elmélkedett a kérdésen az, aki a számára boldogságot jelentő szavakat írta egy egymás után, vagy az, aki egymásba kapaszkodó kezeket rajzolt a felületre, és azt viccelte alá, hogy "KÉZség a boldogsághoz"? Mennyi munkát, alkotókedvet fektetett a pályaművébe az, aki egy SMS-t nagyított ki: "2840 g 52 cm, egészséges"? És vajon mennyit gondolkodhatott a bevezetőben említett fődíjas páros (Barta Árpád és Szabó Ádám), amíg kifundálta ezt az erős viccet, hogy üres csokitortás tányért kell mutatnia, és azt kell alá írnia, hogy "Már bennem", azaz az alkotó bendőjében van a boldogság?... Ráadásul ezek a mérsékelten vicces ötletek az alapkérdés nélkül nem is értelmezhetők, plakátként így végképp nem.

Javaslom tehát, ebben az esztendőben se fogadjunk nagyobb összegben, hogy az ARC kiállítás a sarkaiból fordítja ki a hazai plakátművészetet, és friss szemléletű alkotók tucatjait kínálja a reklámiparnak, no pláne a kortárs képzőművészetnek. Inkább csak sétáljunk az Ötvenhatosok terén a beérkezett 1066 pályamű legjobbjai között, élvezzük a késő nyári napsütést, és örüljünk annak, ha mégis rábukkanunk egy-két jól eltalált műre. Béres Gábor plakátjára például, amely egy kínai pólóra nyomtatott Free Tibet! feliratot mutat, Márkus András alkotására, mely a Magyar Nemzet betűtípusával írja le a Népszabadság szót, arra figyelmeztetve, hogy a boldogság ára valamiféle tisztes egyezség, becsületes párbeszéd volna, majd örüljünk Tóth Andrej príma munkáinak, ő az A38 hajó grafikusa, és képei a kulturális szekcióban láthatók. Végül gondolkodjunk el Takács György Mi az a boldogság? című munkáján. Ő két, naplementében álló gyerek köré azt írja: "Akik tudják a választ, nem értik a kérdést".

Hát így. Valahogy így.