. Mindjárt Krizsó Szilvia következik a nap témáival, s jóllehet az adócsökkentési terv nyomán menekülni kéne a szobából, azon kapjuk magunkat, hogy még mindig bámuljuk a képernyőt, s tűnődünk erősen: vajon Éva szavai generáltak-e lelkünkben annyi feszültséget, amennyi legközelebb, egyszerű nézőként is odarángat minket a tévé elé? Érdekelne-e, mit mondtak Évának múltkor a Duna-parton? Ó, igen; hiába vagyunk alapjáraton határozottak és kíméletlenek, most csak tipródunk, mint gyermekünk a fagylaltozó előtt: karamell vagy eper?

Elsősorban, ugye, ott van a mindnyájunkban benne élő Szomszédok-kép, a szappanopera hazai interpretációjának sikerét adó "ez én vagyok a II. emelet 9.-ből, az meg ott a kutyáját a házban pisiltető Jenő" érzés, amelynek nyomán a nézők hipnotizálva ülnek le a készülék elé, hogy aztán "ugyanez velünk is megtörtént/megtörténhet" alapon álljanak fel az aktuális epizód végén. Ez erős alap a tévénézési szokásokat illetően, ráadásul Vágási Feri a végén mindig megmondta a frankót. Másodsorban amiatt se állítanánk utászszekercét önnön televíziónkba az Életképek alatt, mert nincs itt semmi, sokkot kiváltó momentum: alapjáraton annyi történik, hogy színészek eljátsszák nekünk az életet szakember (Horváth Ádám) gondosan megírt forgatókönyve és beállított jelenetei alapján. Harmadsorban pedig kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az Életképekben - túl a lágy önirónián és a fanyar megállapításokon - akadnak olyan poénok, amelyektől önkéntelenül elmosolyodunk. "Csináltam neked helyet a szekrényben" - mondja Éva (Hegyi Barbara), és ezt a nőhöz cuccoló János (Kulka János) úgy veszi, hogy akkor meglehet, neki mostantól ott kell laknia. Emberi, tréfás, hétköznapi világ tárul elénk, amely sokkal közelebb áll a szívünkhöz, mint az elmúlt hét tophíre: "Hajót szopott a kölyökbálna."

Ám amennyire nyugodt folyású az Életképek, annyira statikus is (a szereplők nyugodt szóformálásuk közben feszes tartásban ülnek vagy utcán állnak, esetleg véletlenül sétálnak), s miután a szövegek helyenként etikettórákat idézően modorosak - "Meghívott vacsorára, és hozzátette az étel megnevezését is" -, olykor az a képzetünk támad, akárha magát az Életképek paródiáját látnánk. A valóság és az abszurd határán billegünk, mint amikor arról értesültünk, hogy Udo Jürgens egyszer hatodik lett egy Udo Jürgens-hasonmásversenyen.

S bár értjük mi, hogy a cél az idő megállítása (fityisz ennek a hajószopós világnak), és hogy az emberek végre nyugodtan trécseljenek gondról-problémáról, majd levezetés gyanánt elsétáljanak fagyizni, egyéb - lásd még: dramaturgiai csavar - híján bele-beleásítunk a cizellált párbeszédekbe. És ez a kettősség körülbelül átmeneti skizofrénné tesz bennünket; éppen emiatt nem tudunk választ adni magunknak arra a dolgozat elején föltett kérdésünkre, miszerint megmarad-e bennünk az izgalom, az érdeklődés a következő epizódig.

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De még az is előfordulhat, hogy fogalmunk sincs.