A régi újlipótvárosiak zongorát tartottak a háznál, nem kutyát. Az is hangos, de legalább nem kell naponta háromszor levinni.

A helyi kutyásnak esze ágában sem volt kutyát tartani.

Szinte mindig a cseperedő gyerekkel veszik kezdetüket a bajok. A gyerek kutyát akar, egyre inkább, egyre vehemensebben, kutyát. Ilyenkor aztán jön a menekülő út: tengerimalac, görény, papagáj, vagy más efféle - az újlipót gazda szerint - könnyebben kezelhető pótjószág.

Az új gazda hamar rádöbben, hogy tévedett, mégpedig súlyosan.

Mindenekelőtt az a feltételezése dől meg, hogy a tengerimalac csöndes és tiszta állat, akit csak etetni kell, simogatni és néha kitakarítani alatta.

Ami ez utóbbit illeti, a tengerimalac maga takarít, mégpedig alaposan és folyamatosan; fáradhatatlanul szórja ki maga alól, teríti egyenletesen szét a szobában az almot és mindazt, ami abba belekerül.

A tengerimalac csöndes - ha szól a rádió, ha csörömpöl a villamos odakintről. Ámde éjjel bizony fennhangon szuszog, zörög, csámcsog, ciceg, méltatlankodik egészen hajnalig.

A tengerimalacot valóban nem kell levinni - élve. De holtában bizony gyakorta, mert ez az állat igen könnyen döglik; hol valami rosszat eszik, hol a gazdája lép rá, hol feldobja talpát, csak úgy.

Ez azonban senkit nem tölthet el bizakodással. A tengerimalacok fogyását mindig ellensúlyozza azok szaporodása; az előbbi ugyanis számtani haladvány, az utóbbi viszont mértani haladvány szerint megy végbe.

Kezdődik azzal, hogy az unokatestvérék elutaznak, és arra a két hétre átadják hozzánk az ő Lajos malacukat a mi Sománkhoz, mondván, hogy mindkettő hím, baj nem történhet tehát. Na most, olyan már előadódott, hogy egy leendő újlipót kutyás eltalálta az ő malacának a nemét, de ez egyszerre kettővel nem fordulhat elő. Így aztán csak a gazda lepődik meg azon, hogy egy reggelre Lajos két életerős babszemnek ad életet. Amíg ezen a család elcsodálkozik, addig a két kölyök pillantás alatt átesik a pubertáson, és eszeveszett szaporodásba kezd, miközben nem tétlenkedik a Lajos sem.

(Azt mondani nem kell, hogy a gyerek - malacait hátrahagyva - régen elköltözött már.)

Aztán egy szép napon, mikor egy fiatal vendég tacskó óvatlan pillanatban kettővel is csökkenti a malacok számát, az ereje végső határán lévő újlipót polgárban hirtelen elementáris vágy ébred föl kutyát tartani.

Így lesz a újlipóciánerből kutyás.

Persze ebből is sok féle-fajta van. A legtöbb idevalósi kutyás kutyáját találja. Ez nem nehéz, ugyanis a pesti Duna-parton szokták derék emberek a kutyakölyköket, vagy a megunt nagyobbakat kocsijaikból kiszórni, ami igazán szép tőlük, hisz agyon is verhetnék a jószágokat. Errefelé mindig látni az utcán szomorúan baktató, magányos, nyakörves kutyát. Egyébként elveszett kutya is akad szép számmal. Az újlipót kutyások egy része ugyanis póráz nélkül sétáltat, mondván, hogy az ő kutyája nem veszhet el soha. Aztán egyszer csak: hoppá, hol a kutya! Itt van például Robi barátom kutyája, Orion, szép nagy, kicsit már őszülő, jámbor, fekete állat. Ő csak azért van meg ma is, mert Robinak sok a barátja Budapesten. Egyszer szóltak, hogy a Margit-szigeti víztoronynál teljesít őrszolgálatot egy új kutya, aki kísértetiesen hasonlít Orionra, másszor telefonoztak, hogy Orion éppen most szállt föl a Boráros téren a hatosra, és láthatóan magabiztosan igyekszik valahová, de biztos-é, hogy megbeszélte ezt Robival is.

Orion hát megvan ma is, ott lohol Robi előtt öt-hat méterrel, nem bánt más kutyát - ha az hím. Ha nőstény, akkor csak rá kell vetni magunkat Orionra, üvölteni kell, és megadón tűrni, hogy jobb híján minket harap.

Ebből már az is következtethető, hogy a helyi kutyásnak, ha egyszer kutyás lett, nincsen gondja több; nem kell fejét törnie, mi legyen a teendő, mi legyen a program, nem kell többet vendégségbe mennie, nem kell nyaralnia, viszont lehet sokat sétálnia, levegőn lennie, másokkal érintkeznie, tanulnia és tanítania. Kutyásnak lenni teljes élet.

A kutya fixálja a házastársi kapcsolatokat is; állandó együttműködésre és kommunikációra kényszeríti a feleket, ki viszi le reggel, ki este, ki veszi meg a kosztot, hogy van a Misu lába, miért megy még mindig a hasa Gusztinak.

Aki egyszer már talált egy kutyát, az legtöbbször talál másikat is; gyakori itt a kétkutyás, de az igazi nagy ugrás az a három kutya. Vannak kedves háromkutyás barátaim, a szép Ági, a vendéglős, vagy Gáborék a Pannóniából.

A háromkutyás mindig szigorúan póráz nélkül sétáltat, így - a gazdát is beleszámítva - már egy valóságos kis falka csapázik esténként a parkoló, no meg a közlekedő autók között. Hol az egyik lép le, hol a másik kap oda, hol a harmadik keveredik kisebb szóváltásba - olyan séta nincs, hogy valami ne történjék. Hárommal föl, hárommal le, napi háromszor, ez már igazi kihívás, próbatétel, hivatás.

Bár van itt is garzonban tartott kuvasz, és fel-felbukkan egy-egy pitbull, rottweiler és más ilyes nem ide való is, az újlipót kutyák többsége szelíd, kedves állat, fajtára nézve keverék, vizsla, labrador, tibeti terrier - ez utóbbi típusból való belga barátunk, Philip menhelyről hozott kutyája is. Maci az egyetlen, akinek talán nem tudnék ellenállni, ha rám tukmálná gazdája. Szerencsére ilyen veszély nem fenyeget, a többinek pedig tudok, ne is tessenek próbálkozni még.