Hosszú, vállukon átvetett bíborvörös palástjukban álldogálltak - mezítlábasan. Bent, a vakítóan elegáns, fénylő márványlapok árasztották a hideget, kint a 35-38 fokos hőségben perzselődő betonon kegyetlen élmény lehetett minden lépésük. Nekik azonban arcizmuk sem rándult.

Előzékenyen az első osztályra ültették őket, pedig esküdni mertem volna rá, hogy nem oda szólt a jegyük. Valahogy nem illett az első osztály a mezítlábasokhoz... Mikor egy óra múltán kiszálltunk a tiszta, kisvárosi vonatpályaudvarra emlékeztető yangoni repülőtéren, s kezdetét vette az újabb idegörlő egyórás várakozás, az akkoriban már egyedüli gép csomagjaiért, a két szerzetes rendületlenül nyugodt maradt. Akadt utas, aki dohogott, a nyugatiak egy része hol csüggedten, hol hangosabban dühöngött.

Végre valahára megmozdult a futószalag, s méltóságteljes lassúsággal gördültek be a szerzetesek gondosan becsomagolt, nagyméretű dobozai. Segélyt hoztak Thaiföldről. Merev, tűnődő arccal bámultak maguk elé és figyelték szótlanul, ahogy kísérőjük a repülőtéri katonákkal karöltve egy görgős kocsira átrakja a csomagokat. Ők maguk semmihez nem nyúltak, szép csendben követték a fegyvereseket, amint tolták lassan kifelé a szállítmányt. Burma világi és lelki hatalmának képviselői adtak itt találkozót egymásnak, békében és csendben.

Amióta a Nargis nevű ciklon végigsöpört május 2-án és 3-án az Irrawaddy folyó deltavidékén, a Yangont délről és keletről félkörben ölelő tengerparti sávon, aki csak teheti, segélyt hoz Burmába, újra felvett, hagyományos történelmi nevén, Mianmarba. Burmát nagyon kell szeretni, hogy az ember maradéktalanul megértse. Az India, Banglades, Kína, Laosz és Thaiföld közé beékelődött közel 60 milliós, tucatnyi különböző nemzetiség lakta ország csodálatos trópusi esőerdői, természeti csodának számító állatállománya, ezeréves buddhista emlékhelyeinek, sztupáinak lenyűgöző sokasága ellenére is olykor olyan benyomást kelt az idegenben, mintha a bamarók, Burma többségi népének földjén végzetesen megállt volna az idő.

Bármily pusztító volt is a Nargis - mondta egyik beszélgetőpartnerem -, lehet, hogy ez a sorscsapás az ára annak, hogy a világ lassacskán felfigyel ránk, s a természet talán a katonákat, Burma urait is gondolkodásra készteti.

Szó, ami szó, ez az ár elég magas. A trópusi ciklon két egymást követő hulláma nyomán a tájfunokhoz szokott kelet-ázsiaiak életében is példátlan mértékű pusztulás ment végbe emberéletben, jószágban, házakban, termőföldben, üzemekben, infrastruktúrában. Önmagában a központi kormány hivatalos adatai is dermesztőek: 78 ezer halott, 56 ezer az eltűntek száma. Az ENSZ szakértőinek becslése szerint legkevesebb 2,5-3 millió embert érinthetett a természeti tragédia, családok százezreit zilálta szét, árvák tömegét hagyta maga után.

Nargis csúnya, nehezen gyógyuló sebet ejtett Buddha oly hűséges, odaadó népén. Feleslegesnek tűnhet annak bolygatása, valóban váratlan "vendég" volt-e Nargis. Úgy gondolhatnánk, egy ilyen elemi erejű természeti csapás nem is lehet más. Ma már szaporodnak az óvatos vélemények, miszerint a hatóságok sem ébredtek időben. Fokozta a zűrzavart, hogy sokan nem értették meg a vészjósló meteorológiai jelentések üzenetét, hogy a ciklon halálos fenyegetés millióknak - Nem mozdultunk - mondja egy Yangontól órányira levő falu lakója -, legrosszabb álmunkban sem tudtuk volna elképzelni, hogy az orkán 240-250 kilométer/óra sebességgel száguldhat végig településünkön.

A vihar pusztító energiája csekély ellenállásra talált a deltavidék házainál. Ezen a tájon, ameddig csak az olykor járhatatlan utak közvetlen bepillantást engednek, de azon túl is roppant egyszerű, szűkösség szabta módon építkeznek. Rendszerint egy cölöpös, az altalajtól védő sátortetős favázra hullámpala borítást vagy vitorlavásznat húznak, s ha netán egyikre sem telik, sűrűn kötözött pálmalevelekkel fedik be otthonukat. Tartószilárdságuk a Nargissal szemben akkora lehetett, mint a gyerekzsúron felállított kártyaváré a mutatóujj érintésére.

Kikezdett persze a gyilkos erejű ciklon statikailag erősebb építményeket is. Yangontól nem messze, de az orkán súlypontjától már elég távol, időben két és fél hónappal később is látni lehetett kőházakat, amelyek cseréptetőjét ágyúgolyóként fúrták át berepülő farönkök.

Bago, a deltavidék, a burmai mikrokozmosz északi kiszögellése felé tartva, megálltam egy pillanatra a Htauk Kyant nevű út menti piacon. Itt tűnődtem el első ízben azon: igazi szerencse lehetett a szerencsétlenségben, hogy a természeti katasztrófát nem tetézte járvány. Épp a napi esőáradat után egyetlen, hulladékkal elegy sártengerben tocsogott a standok közötti szűk ösvényen összetorlódott bámész és vásárlói áradat. Halmokban tornyosultak a kofák előtt a lepény- és tintahalak, szardíniák, bádoglemezeken púposodtak a marha- és csirkehúshegyek. Mind-mind szabadon, az árusok reménytelen harcot folytattak legyezőikkel a szemtelen legyekkel szemben. A 34 fokos melegben a pultokon végigfutó könynyű fuvallat is messzire vitte a hőségben lassan bomló hús szagát. Ha a meglepően takaros kínai feliratos konyhai edényárus nem kegyelmez meg, s nem enged be azonnal az udvar végi illemhelyére, nehezen tudtam volna úrrá lenni görcsbe ránduló gyomromon és illetlenül adtam volna meg magam a sorsnak....

Amikor a Nargist követő napokban Európától kezdve Amerikán és Ausztrálián át a délkelet-ázsiai szomszéd országokig bezárólag sorba jelentkezett magánszervezetek és állami intézmények sokasága önzetlen segélyfelajánlásaival, a Burmát uraló katonai vezetés eleinte tétovázott. Két rossz közül kényszerültek ugyanis választani. Eszerint vagy megpróbálják a tragédia sújtott hazai közvéleménnyel dacolva saját korlátozott eszközeikkel, illetve az introvertált országukban amúgy is jelenlévő kevés számú nemzetközi szervezetre támaszkodva enyhíteni a katasztrófa pusztítását, vagy vállalva a nyilvánvaló kockázatot, idegenek nagyobb számának beengedésével igénybe veszik a jelentkező külföldi civil szervezetek, magánszemélyek és állami intézmények széles körének támogatását is.

Ha lassan és óvatosan, feltehetően politikai szűrőket is alkalmazva, de végül az utóbbi mellett döntöttek. Július elején a kormány szócsöve, a The New Light of Myanmar (Mianmar új fénye) című napilap első oldalán adta hírül: összesen 1670 segélymunkásnak adtak beutazó vízumot, akiknek nagyobb része a hír megjelenésekor már elhagyta az országot, de több mint hétszázan még mindig megfeszítve dolgoztak a vihar sújtotta körzetek életének normalizálásért. Tekintettel arra, hogy egy csaknem 60 milliós, kirívóan szegény ország legsűrűbben lakott és hagyományosan legtermékenyebb térségéről van szó, a beengedett segélymunkások száma nem tűnik kiugróan magasnak. Miként minden segítőkészség és jó szándék ellenére is, a támogatás abszolút tömege parányi csepp valójában a tragédia tengerében: az ENSZ legfrissebb, e heti adata szerint Nargis összesen négymilliárd dollárnyi pusztítással viharzott el Ázsia és a világ egyik legszegényebb országából.

Még a napi politikától önmagát következetesen távol tartó Nemzetközi Vöröskereszt Nargis-jelentése is sommásan megállapítja: a burmai kormány által, a különböző nemzetközi segélyszervezetek tevékenységének összehangolására kiadott irányelvek aggodalmat keltően lassítják a helyreállítás menetét. Az Európai Unió yangoni Humanitárius Segélyirodájának ifjú spanyol vezetője, arra a kérdésre, milyen jellegű adományt nyújt az unió és milyen feltételekkel, ekképp felelt:

- 17 millió eurót, tisztán pénzbeli támogatást, amiből egy fillér nem kerül a központi kormányhoz, kizárólag a nemzetközi szervezetek segélyszállítmányait és az uniós szakértők tevékenységét hivatott megalapozni.

Udvariasságból nem említem a diplomata nevét, mert fáradt rezignáltsággal panaszolta el: munkaideje nagy részét turistának álcázott újságírók faggatózása emészti fel. Némi belső zavarral biztosítottam együttérzésemről.

Innen már az eszmefuttatás kényszerűen átsiklik e nagy múltú délkelet-ázsiai ország feszítő belső ellentmondásainak terepére, ahol a segély, a segélynyújtók, valamint a burmaiak, az áldozatok egybetalálkozása is neuralgikus belpolitikai feszültség forrása. Mianmarban a magyar látogató olyan, visszafelé forgó időkerékben érzi magát, amely az 1950-es évek Kelet-Európáját idézi fel kísértetien.

Lélektani esettanulmánynak illik be a már említett angol nyelvű kormánylap, amely utolsó oldalán - kivétel nélkül minden áldott nap - ugyanazt a négy, keretbe zárt jelszópanelt adja közre: a segítség jöhet, de minden jó akaratú ember kerülje el, hogy tetteivel árnyékot vessen a népre, a nemzetre. Bizonyos belső és külső erők alantas, saját érdekeiket követve kormányellenes, hiteltelen történetekkel táplálják a nemzetközi sajtót. A harmadik blokk szerint égbekiáltó szélhámosok próbálják meg szétverni a nemzetet, külön megnevezve a hazug BBC-t, a csaló Amerika Hangját és a gyűlöletkeltő Szabad Ázsia rádiót. És hangulatát tekintve a legismerősebb az utolsó, keretes felhívás, amely éberségre int és megadja azokat a telefonszámokat, ahol az észlelt nemzetellenes jelenségekről be lehet számolni.

A Kaba Aja pagoda utcájában lévő MiCasa hotel épp egy, az UNICEF által is támogatott nemzetközi tanácskozásnak adott otthont, amelynek középpontjában a Nargis nyomán elárvult gyermekek felkarolásának, társadalomba való beillesztésének lélektani-módszertani kérdése állt. Kormányhivatalnokok, boncok, pszichológusok és ápolónővérek ülték körbe az asztalokat.

Az egyik résztvevő csendes keserűséggel súgta a fülembe: Burmát tönkreteszi a katonai vezetés paranoiája - Bangkok ide egy óra csupán repülővel, a különbség meg száz év. Mi több - folytatta - a Pol Pot-i nihil megszűnte óta, nem egész harminc év alatt Phnom Penh a nulla állapotból színes, ismét lüktető és vonzó várossá vált. A regionális verseny, amely a világ eme szegletében különösen éles, úgy tűnik, észrevétlenül elsuhan Mianmar mellett, e szelíd, istenfélő nép a jelek szerint a vesztesekhez tartozik. A katonai vezetésnek ez a fajta történelmi érzéketlensége annál meglepőbb, mivel a kelet-, délkelet-ázsiai térség bőséggel szolgáltat példát államokra, ahol autoriter, vagy egyenesen diktatórikus rendszerek teremtik meg robbanásszerű gazdasági fejlődés kereteit.

Amikor beszélgetőpartneremet csendesen megkérdeztem, hogy megadná-e nevét és készíthetek-e róla fényképet, finom mosollyal, ellentmondást nem tűrő kézmozdulattal utasította el a kérést, kerekperec.

Yangonban ma bajosan lehetne értelmiségit találni, akiből néhány percnyi beszélgetés után ne törne ki a katonai vezetéssel szembeni indulat. Hírek és rémhírek, történetek és pletykák keringenek széltében hosszában. A miniatűr családi segélyiroda, ahová alkalmi shan sofőröm vitt el el (Burmában járt amerikaiak pénzátutalásait váltja át gyógyszerre és orvosi segítségre, s juttatja el nap mint nap a deltavidék falvaiba) váltig állította: a tömeges segélyek útja ellenőrizhetetlen, az időközben csaknem másfél ezer tonnás beözönlő árutömeg egy része kézen-közön eltűnik.

Ildomos volna alkalmazni az ősi mondást: Audiatur et altera pars - azaz hallgattassék meg a másik fél is. Erre azonban ezúttal nincs módom, sem nekem, sem

másnak. Előbb jut át pillanatnyilag a teve a tű fokán, mint külföldi újságíró a Nargis utáni Burmába.

Egy, az Emirátusokat megjárt fiatalember a hadsereget és vezetését öncélú, terméketlen kasztnak nevezte, amelynek Burma nem más, mint eszköz egyéni gyarapodásuk kiteljesedéséhez. Midőn ellenvetem, hogy ehhez képest elég szabadon beszél mindenki és a diktatúrák természetrajzának némi személyes ismeretével is felvértezve, ez különösen hat, így felelt:

- Igen - fűzte hozzá -, morogni, dohogni lehet, ha valaki azonban ezt nyíltan vállalni meri, nemcsak magát, hanem tágabb családja egészét veszélybe sodorja, tönkreteszi.

Érzékelhető, hogy a hadsereg uralmának fontos előfeltétele a bezártság, a hatalmas és soknemzetiségű ország elszigetelése a külvilágtól. Ennek részeként a tábornokok jótékonyan igyekeznek megóvni országukat a modern tömegkommunikáció vívmányaitól.

Szállodámban az internet a business centerben működött, ahol is a piros selyemtunikás ifjú hölgy, az errefelé természetes, elbűvölő udvariassággal ültetett a számítógép elé. Rákapcsolódtam levelező programomra, a Yahoo-ra, próbálkoztam egyszer-kétszer, majd háromszor, de mindannyiszor ugyanaz a lakonikus üzenet érkezett: hozzáférés megtagadva. Néhány percnyi töprengés után, hogy vajon nem technikai ügyetlenségem-e a galiba oka, úgy döntöttem, még az ez irányú lelepleződésem veszélyét is vállalva, az ifjú hölgy segítségét kérem. Hátrafordultam, hogy a géphez hívjam, de minden mozdulat felesleges lett volna, nesztelen ott állt mögöttem és végül nem tudtam eldönteni, hogy mosolya szánakozó volt-e, avagy ironikus, midőn ezt mondta: a Yahoo használatát kormányunk nem engedélyezi.

Burmában néhány éve működik csupán a világháló, egyelőre azonban az ügyeletes cenzorok vizslató szemeinek szűrőjén át. Más vonatkozásban is enyhe az átlagemberre nehezedő kommunikációs nyomás. Mobiltelefon ugyan létezik, de hatóköre csak az országon belül érvényes, a külfölddel nem létezik kapcsolat. Aligha vádolható a junta azzal, hogy zabolátlanul ösztönözné a mobiltelefónia terjedését. Kétezer dollárba kerül egy készülék, használatát külön kell kérvényezni és néhány lépcsőfok megtétele után, akár egy éven belül is megszerezhető. Mindazoknak azonban, akik igazi nyugalomra, a premobil őskorszak akárcsak rövid ideig tartó újbóli átélésére vágynak, Burma ideális terep.

Talán az egyetlen mozzanat, ami nem illik bele a diktatúrákról alkotott képünkbe, hogy minden burmai szabadon távozhat, ahova akar, illetve ahova tud. A közhiedelem szerint napi háromszázan hagyják el Mianmart legálisan és valamivel többen a zöldhatáron át, túlnyomó többségében Thaiföld felé. Ez ugyan lehet a feszültség levezető szelepe, de szociális, politikai súlya már nemzetközi síkon is jelentkezik. Az Európai Unió tizennyolcmillió euróval támogatja azoknak a földönfutóknak a tömegeit, akik javarészt a nemzetiségi határterületekről menekülnek át Thaiföldre megélhetést, vagy túlélést keresve...

Szállodám halljában rendezem felhalmozódó anyagaimat. Alig van hét óra és már esti félhomály borul Yangonra. Órák óta szüntelenül szakad az eső, tócsákat képez a brit gyarmati időkben épült, veretes szálloda nyitott, faragott faoszlopokkal díszített folyosóin.

Belül hatalmas terek, buddhista szentélyek kicsinyített másai, finoman megvilágított, a mennyezetet verdeső élő fákkal. Sötét márványlapok, rájuk nehezedő négyzet alaprajzú fehér oszlopokkal. A pontos geometriai rend és a gyér megvilágítás kissé komorrá teszi a kupolás teret. Rövid hangolás után a kéttagú zenekar neki kezd szokásos esti, európai-amerikai zenei szárnyalásának és a népes, örökké mosolygó, szolgálatkész személyzet is abbahagyja a papucsaiban való unaloműző csattogást.

Odakint elnéptelenedik az utca, az autók kíméletlenül felverik az úttest és a járdasziget találkozását szegélyező, bombatölcsérekre emlékeztető lyukak dagadó esővizét. Már a hatalmas esernyők sem nyújtanak igazán védelmet az özönvízszerű záporral szemben. Messzi távolból a Svedagon pagodarengeteg sztupája magasodik fénylő játékkatonaként, s ragyogja be az egész várost aranyló, elkeskenyedő csúcsával.

Yangon ötmillió lakója lassan nyugovóra tér. A lótuszlevelekkel borított belső városi tó csillogó vizéből meleg párafelhő szakad fel és az idegen megbabonázva várja, hogy a homályból a pagoda ideszüremkedő fényében kirajzolódik majd egy tündér vagy Asoka király, netán a hindu pantheon Indrája, hogy nyugodt álmot és valamivel szebb, könnyedebb másnapot hozzon Mianmar türelmes népének.

Yangon, 2008. augusztus