Mi történik Magyarországon? A szerző szenvedélyességének vagy kor hozta bölcsességének függvényében aztán különféle jelzők és határozók jönnek arról, hogy a helyzet kétségbeejtő, aggasztó, vállalhatatlan és így tovább.

Attól függően, éppen milyen hangulatban vagyok, néha azt válaszolom, hogy "rosszabb, mint gondolnátok", néha pedig azt, hogy "nem olyan rossz, mint látszik". Szóval akkor melyik?

Az elmúlt hónapokban a XIX-XX. század magyar történelmét bújtam, hogy a családi neurózisaim gyökerére bukkanjak. Minél mélyebbre ereszkedem, annál sürgetőbb és kétségbeesettebb a publicisták hangja, annál hangosabb trombitaszóval hazaárulózzák egymást a mindenkori pártok heveskedői, annál mélyebb a pesszimizmus és elevenebb a nosztalgia a húsz-harminc évvel korábbi "boldog idők" iránt. Úgy tűnik, a magyar közélet mindig is nyomorúsággal, korrupciós ügyekkel, veszekedéssel és lobogólengetéssel volt teli. Nem csoda, ha a permanens rosszkedvet örököltük évszázadok magyar elitjétől.

Ezzel a kijózanító tapasztalattal felvértezve próbálok válaszolni levelezőtársaimnak. Mi történik Magyarországon? Ha sine ira et studio, egy Tacitus vagy egy Tocqueville szemével nézzük, csak annyi történik, hogy Magyarországon éppen megszületik a demokrácia kultúrája, a demokrácia örök elégedetlenségével, harcaival, kompromisszumaival és kicsinyességével. Az utcai randalírozás, az intolerancia, a gazdagodók és leszakadók közti feszültségek, a közbiztonság és a biztonságérzet megingása: ez mind a demokráciához tartozik. Nincs a világon olyan demokratikus ország, amely ne élte volna át ezt a mély undort, ezt a kétségbeesett kiábrándultságot valahol félúton az autokrata rendszer és a konszolidált társadalmi béke (mindig ingatag és mulandó) időszaka között. Nem ezek a felszíni hullámzások a félelmetesek, hanem az, vajon mi érlelődik a mélyszerkezetben. Vajon a balkáni-kaukázusi-orosz modell felé vagy Európa boldogabbik végéhez tartunk?

Szekfű Gyula minden nagyobb történelmi rengés után megírta a maga számvetését, és bár ezekben a szenvedélyes vitairatokban néha nehéz elválasztani a mindenkori hatalomhoz való törleszkedést a sine ira et studio lényeglátástól, érdemes manapság újraolvasni a Három nemzedék, a Valahol utat vesztettünk vagy a Forradalom után érveit. Szekfű legfontosabb mondanivalója szinte mindig az, hogy amikor a katasztrófa - ha cinikus vagyok, mondhatnám, szinte menetrendszerűen - bekövetkezett a magyar történelemben, 1919-ben, 1921-ben, 1944-ben és 1946-ban, a legfeltűnőbb az volt, milyen mértékben készületlenül érte a politikai elitet és a publicisták hadát. Sosem a lényegre figyeltetek - ezt mondja nekünk Szekfű. Sosem azt figyeltétek, hogyan fejlődik a magyar társadalom, és milyen geopolitikai környezetben kell érvényesíteni a magyar érdekeket. Soha senki nem foglalkozott a valós veszélyekkel, sem azzal, miféle módon lehet ezeket a valós veszélyeket hosszú, szívós munkával megelőzni. Gyűlölködés, retorika, légvárak és kapkodás - ez volt a magyar elit teljesítménye évszázadokon keresztül. Mindig csak a szimbolikus ügyek, az érzelmek, az eszmék, a fájdalmak, a közjogi csaták - soha egy szó sem a valóságos gazdasági és társadalmi folyamatokról, a valóságos és robbanásközeli belső feszültségekről, a modernizációs folyamat kényszeréről, áráról és félrecsúszásairól.

Történelmi összehasonlításban a mai magyar elit nem teljesít rosszabbul, mint a korábbiak. De ahogy a korábbiak is belevezényelték az országot a katasztrófák sorozatába, úgy könnyen megeshet, hogy ez a mi se nem jobb, se nem rosszabb elitünk is egy katasztrófa felé vezényel minket.

Bár én is leírtam már a weimarosodás szót egy publicisztikában, ezzel magam is elkövettem a történelmietlen, lánglelkű publicisták szokásos túlzását. Nem, Magyarországon a katasztrófa, ha közeledik, nem a hitleri Németországéhoz hasonlít, és nem is Sztálin Szovjetuniójáéhoz. Nincs a geopolitikai környezetünkben olyan hatalom, amely a hódító jogán ránk kényszeríthetne bármiféle diktatúrát, nincsenek olyan sérelmeink, amelyek orvoslásában reménykedve hadurak rabszolgáivá szegődhetnénk, és az egyesült Európában nem fog lábra kapni olyan fertőző eszme, amely Magyarországon barikádokat, utcai harcokat, gyilkosságokat vagy titkosrendőrséget szülne. Magyarország katasztrófája, ha jön, abban áll majd, hogy az irreleváns belső marakodással, a szokásos sérelmi politizálással, egymás lehazaárulózásával és leszalonképtelenezésével eltöltjük szépen azt az időt, ami most rendelkezésünkre állna ahhoz, hogy egy kemény, egy nagyon kemény globális világban erős és regionálisan fontos, gazdag országgá váljunk. A veszély nem az, hogy holnap már nem tojással dobálják, hanem lelövik az utcán azt, aki be meri vallani, hogy a saját neméhez vonzódik. A veszély az, hogy miközben a politikai indulatok cirkuszában kiüvöltjük a lelkünket, elfelejtünk erős, professzionális rendőrséget, jól működő és végrehajtható jogszabályokat, a feladatukat jól teljesítő nemzeti intézményeket építeni. Magyarán: nem építjük ki a civilizáció infrastruktúráját, és nagyjából egy (udvariasság okán meg nem nevezendő) kaukázusi köztársaság szintjén vegetálunk majd az idők végezetéig.

A nemzetközi térben az országok nem követhetik teljes mértékben a maguk ritmusát. Az a nemzeti civilizáció, amely nem áll készen a válaszokkal vagy rossz választ ad, lassan, de biztosan kiirtja önmagát az emberiség jövőjéből. Nem, nem más teszi ezt velünk. Nem, nem Gyurcsány tehet még erről is. Ha ma rossz válaszokat adunk vagy nem vagyunk hajlandóak látni a kérdéseket, akkor mi, a véleményformáló és a politikai elit temetjük el országunkat a romantikus poétáink által megénekelt sírba - ha valakinek kétsége van, tanulmányozza Jared Diamond könyvét vagy Gyurgyák János magnum opusát a magyar nemzettudat beteges ferdeségeiről. Unokáink rendszeresen gondolnak majd a mi dicső tetteinkre, ahogy én nézegetem most a sok rossz döntést, amelyet dédapáim hoztak. Lehet, hogy unokáink megértéssel lesznek. Én jobban szeretném, ha nem lennének.