1990-ben ugyanis az ország két nagy célt tűzött ki maga elé: a gazdaság megállíthatatlan lemaradását eredményező központosított tervgazdaságból fenntartható növekedést és felzárkózást biztosító piacgazdaság megteremtését és - ezzel párhuzamosan - a társadalom átvezetését az olykor puha, máskor kevésbé puha diktatórikus berendezkedésből egy demokratikus alapjogokat minden tagja számára garantáló, nyugati típusú demokráciába. Ennek a cikknek a legfontosabb állítása az, hogy az utóbbi hónapok történései egyértelműen arra utalnak, hogy e célkitűzések közül egyiket sem sikerült megvalósítani, sőt az ország időről időre, ha úgy tetszik, kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra, egyre távolabb került a rendszerváltáskor kitűzött céloktól.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy ez a kampány nem létező, vagy nem igen súlyos társadalmi problémákat érintene. A tartós munkanélküliség, a tartós szegénység, a tartós kirekesztettség körülményei között való élés kényszere a világ minden táján törvényszerűen a többségi társadalométól karakterisztikusan különböző élet- és magatartásformákat, munkakultúrát hoz létre. Különösen így van ez, ha mindez szélsőséges lakóhelyi szegregációval társul, amikor tehát mondjuk egy harmadik generációs munka nélküli gyerek olyan, világtól elzárt faluban él, ahol majdnem mindenki munkanélküli. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a "segélyért munkát!" hecckampány által megcélzottak tekintélyes része olyan mentális és fizikai állapotban van, ami mindenféle - többé-kevésbé szisztematikus - tevékenység végzésére képtelenné teszi őket. Éppen azért kellett volna és kellene ma is mindent megtenni a szélsőséges és tartós társadalmi leszakadás ellen, mert ahol egy ilyen társadalmi réteg kialakul, már csak rossz és még rosszabb lehetőségek között lehetséges választani.

A "segélyért munkát!" kampány azonban a lehetséges válaszok egyik legroszszabbika arra a társadalmi kihívásra, amit a tartós leszakadás jelent. A hisztéria- és erőszakkampányban legaktívabb települések - amelyeknek többsége a tartós társadalmi leszakadás által legsúlyosabban érintett térségek peremén helyezkedik el - potentátjai ugyan azt állítják, hogy ők "a munka világába szeretnék visszavezetni a jelenleg munka nélkül segélyből élőket", de ezek a települések és önkormányzataik mindehhez a legalapvetőbb feltételekkel sem rendelkeznek: se a kellő számú munkahely, se a foglalkoztatáshoz szükséges szakértelem és pénz, és - talán ez a legfontosabb - a társadalomból kihullottak visszaintegrálására irányuló szándék nincs jelen ezen önkormányzatok túlnyomó többségében.

Zavarosak a szociálpolitikai kormányzatnak a "segélyezési rendszer reformjával" kapcsolatos elképzelései is. Mintegy 200 ezer munkaképes korú segélyezettről beszélnek, akiknek körülbelül a fele "képes lenne dolgozni". Nem egyszerűen ezen adatokat, hanem az adatokhoz vezető gondolkodásmódot, segélyezetteknek "önhibájuk következtében" és "önhibájukon kívüli okok miatt" munkanélkülivé vált két, egymástól egyértelműen elhatárolható csoportra való felosztásának logikáját és az elhatárolás emberséges és gazdasági szempontból is racionális lebonyolításának lehetőségét vitatom. Ki fogja ezt a felosztást elvégezni? A szükséges szakértelemmel nem rendelkező, gyakran ellenérdekelt önkormányzatok vagy a mind ez idáig méregdrágán, viszont igen mérsékelt hatékonysággal működő területi munkaügyi központok? És egyáltalán, nem arról van-e itt szó, hogy a kormányzat - ki tudja ma már, hogy milyen mértékben azért, hogy "kifogja a jobboldal vitorlájából a szelet", vagy hogy kerülje az egyébként gyakran baloldali települési önkormányzatokkal a konfliktusokat - nem tesz mást, mint asszisztál ahhoz a kampányhoz, amelynek célja a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb népesség megbélyegzése, bűnbakká nyilvánítása és további kiszorítása az ország "fejlődni képes" településeiről.

Mindez komoly problémát jelent az ország fenntartható gazdasági növekedésének szempontjából. Megállapítható ugyanis, hogy Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában a leghátrányosabb helyzetű népesség nem a számottevő munkaerő-kínálatot felmutató, sőt helyenként ma már munkaerőhiánnyal küzdő települések felé, hanem - részben az egyre gyorsuló lakáspiaci szegmentáció, részben a "spontán folyamatokat" felerősítő kirekesztési taktikák következtében - azzal éppen ellenkező irányba mozgott, és mozog még ma is. A probléma kezelésére kialakított rendszer pedig - mindenekelőtt a szociális segélyezésnek és a szociális lakástámogatásnak szorosan a lakóhelyhez való kötése és a munkavállalás céljából történő áttelepülés támogatásának hiánya, a leghátrányosabb helyzetű települések és településrészek katasztrofálisan alacsony színvonalú és Európában szokatlan mértékben szegregált iskolái, és az utóbbi időben újra felerősödött körzetesítési kampány miatt - mintegy röghöz köti a legszegényebbeket.

A "segélyért munkát!" kampány tehát létező és súlyos társadalmi problémákat érint, ráadásul olyan kérdéseket, amelyeknek a kezelése idáig egyáltalán nem, vagy nem megfelelő módon történt. Nemcsak a rendszerváltás óta hivatalban lévő kormányoknak a probléma szőnyeg alá söprését nagyvonalú osztogatással váltogató "kezelési technikái" voltak teljesen hatástalanok, de tarthatatlan a vitában megszólaló szociálpolitikai szakemberek többségének az az érvelése is, aminek lényege körülbelül úgy összegezhető, hogy mindent úgy kell hagyni, ahogy eddig volt, esetleg még a jelenleginél is több személyt, még a jelenleginél is több címen kellene segélyezni. Ez az álláspont nemcsak azért tarthatatlan, mert "nincs rá pénz", hanem - sokkal inkább - azért, mert - mint láttuk - teljesen rossz struktúra fennmaradását illetve bővített újratermelődését eredményezi.

Ennyire súlyos és ennyire éles társadalmi konfliktusokat generáló probléma politikai kezelésével kapcsolatban alapvetően kétféle hibát lehet elkövetni. Az első típusú hiba, amire eddig számtalan példát láthattunk, az, hogy gyakorlatilag nem csinálnak semmit, látszatprogramokkal kezelgetik a problémát. Ezek általában semmilyen eredményre nem vezetnek, mert - még akkor is, ha e programok egyik vagy másik eleme, vagy akár az egész program értelmes is - elszigeteltek lévén, képtelenek áttörni területi, szociális és etnikai hátrányok szélsőséges koncentrációjának és bővített újratermelődésének a kialakult mechanizmusait.

A második típusú hiba véleményem szerint az, amikor súlyos, csak hosszú évek szisztematikus és kitartó munkájával megoldható problémákat egyik napról a másikra akarnak megoldani. Ehhez általában az kell, hogy egyik vagy másik helyi politikai elit, illetve annak befolyásos csoportjai, valamilyen országos szintű támogatást is élvezve, politikai programként tudja megfogalmazni a valóban súlyos szociális helyzetből és a valóban éles etnikai konfliktusból "egyedül következő, hatékony megoldást". Ezen általában valamilyen, a "cigányoknak", vagy legalább a meglehetősen esetlegesen definiált "rossz cigányoknak", esetleg "más deviáns elemeknek" a települési perifériájára való kiszorítására, vagy - egyre gyakrabban - a településről való elűzésére irányuló terv értendő.

A "segélyért munkát!" hecckampány éppen ezt a célt szolgálja. Nyilvánvaló ugyanis, hogy elképzelhetetlen olyan segélyezési rendszer, olyan közmunka-szervezési program, amely önmagában képes lenne megoldani a több százezerre tehető, tanulatlan, többszörösen kirekesztett, többgenerációs munka nélküli pária népességnek a munka világába való visszavezetését, vagy akár csak számottevően javítani tudná ennek az esélyeit. Ehhez hatékony kormányzati esélyteremtő programokra lenne szükség. A szélsőségesen kirekesztődött csoportok társadalomba való visszavezetése ugyanis nemcsak az esélyegyenlőség absztrakt követelményének való megfelelést jelenti, hanem azt is, hogy létre kell hozni azokat az intézményeket és biztosítani a működésükhöz szükséges forrásokat, amelyek lehetővé tehetik azt, hogy a leszakadók valóban élni is tudjanak az elvileg rendelkezésre álló esélyekkel. Elsősorban a humántőke, az infrastruktúra, a környezetvédelem, a közlekedés, a hírközlés és az informatika terén szükséges állami beruházásokat támogatni, mert ezek azok a területek, ahol ezt a piaci mechanizmusok - különösen a leszakadó térségekben - nem képesek automatikusan biztosítani. Igen valószínűnek tartom, hogy már a közlekedési feltételek valamelyes javításával - például a közlekedési vállalatoknak nyújtott állami szubvenciók valamivel értelmesebb felhasználásával, azok magánvállalkozók és falugondnokok körében való megpályáztatásával, integrált menetrendek elkészítésével - jobban csökkenne a segélyre szoruló tartósan munkanélküliek száma, mint ez a mostani hecckampány eredményétől várható.

A leghátrányosabb helyzetű térségek hanyatlásának megállítása pedig nem valósulhat meg az általánosan érvényes szabályok szerint, hiszen éppen az országban általánosan érvényes mechanizmusok eredményezték e térségek gyorsuló ütemű leszakadását. "Reintegrációs körzetek" létrehozására lenne szükség, ahol az általánostól a szükséges mértékben eltérő szabályozók tennék lehetővé az e térségek felzárkóztatását szolgáló munkát. Mindehhez a jelenlegi "hátrányos helyzetű kistérségek" nem biztosítanak megfelelő intézményi keretet, hiszen még a leghátrányosabb helyzetű kistérség is meglehetősen heterogén, kedvezőtlen és kevésbé kedvezőtlen helyzetű településekből áll. A támogatásokat pedig rendre a kistérségi központ és a jobb érdekérvényesítési lehetőségekkel rendelkező önkormányzatok fölözik le, míg végül a legrosszabb helyzetű településeknek jóformán semmi sem jut.

A reintegrációs körzetekben megvalósításra kerülő esélyteremtő programoktól azonban ma messzebb vagyunk, mint valaha. A realitás most az, hogy a kormányzati "reformötletelések" és az önkormányzati "modelljavaslatok" nyomán példátlan intenzitású erőszakhullám fenyegeti az ország leghátrányosabb helyzetű, romák által legmagasabb arányban lakott településeit, illetve az ilyen térségek peremvidékén elhelyezkedő városokat és falvakat. Rendszeressé váltak a szélsőjobboldali erődemonstrációk, a Molotov-koktélos támadások és más fizikai atrocitások. A helyi hatóságok egyre provokatívabban lépnek fel a romákkal szemben, az sem ritka, hogy a polgármester vagy egyik-másik önkormányzati képviselő a "gárdát" kéri fel a probléma rendezésére. Ennek az erőszakhullámnak pedig nem lehet más következménye, mint hogy a megbélyegzett romák egyre távolabb szorulnak a társadalmi - és a munkaerő-piaci - integrálódást egyáltalán lehetővé tevő településektől, az ország pedig egyre távolabb kerül az európai trendekhez és normákhoz való felzárkózástól.

Egyfelől tehát örvendetes, hogy a leszakadó térségek és társadalmi csoportok problémája több évtizedes "közmegegyezéses elhallgatás" után a figyelem középpontjába került, másfelől azonban rendkívül szomorú, hogy mindez a vágyelvűség, a felelősségelhárítás, a hamis realizmus, "a hagyományos magyar önsorsrontás" forgatókönyve szerint történik. Korunk helyi és országos politikai vezetőinek kisebbségpolitikai vaksága legfeljebb a Trianon előtti és a két világháború közötti magyar uralkodó osztályok realitásérzékéhez hasonlítható!

A Kritika 2008. szeptemberi számában megjelenő tanulmány rövidített változata.