De most talán hagyjuk a kliséket!

Először is azért, mert tátott szájjal bámultunk végig tizenhat versenynapot a pályákon és a csarnokokban éppúgy, mint a Manhattanre hajazó utcákon (a nyomortanyákat szép magas falak vették körül, de egyet sikerült elcsípni a shunyi kajakcentrumból jövet...), továbbá elképedve rakosgattuk egymás mellé a dominókockákat, hogy ez is stimmel, az is stimmel, pedig különleges és egyedi volt szinte minden, hiszen Kína is különleges és egyedi. Aztán kerüljük a panelokat azért is, mert a várakozások (félelmek, aggodalmak, kuvikolások) nem kaptak semmiféle visszaigazolást, tudniillik Oszama bin Laden és csapata nem robbantotta föl mindjárt az első napon a Madárfészek stadiont, Tibet-barát tüntetők se mérgezték meg az olimpiai falu vízhálózatát, a rajt előtt valamirevaló újság címlapjáról nem hiányzó szmog a napok múlásával mindinkább eloszlott, ráadásul a beharangozott doppingrekord helyett soha nem látott mennyiségű világrekord született. S nem utolsósorban azért se húzzunk semmiféle egyenköpönyeget a játékokra, mert az olimpián többnyire nem volt jó magyarnak lenni, pedig ha valamikor, akkor az olimpiákon mindig jó magyarnak lenni.

Az történt, kérem tisztelettel, hogy a magyar sport olyan kevés aranyat, azon túl olyan kevés érmet nyert, mint az 1924-es párizsi vetélkedő óta sohasem (a zöm nyilván fújja, a kisebbség kedvéért azért elmondom, hogy Franciaországban Halassy Gyula agyaggalamb-lövészetben, Pósta Sándor meg kardvívásban utasította maga mögé a világot), aminek következtében az óbudai piac lacikonyhájának könyöklőjénél ugyanaz a konklúzió kristályosodott ki, mint a nagyon ráncos homlokú sportvezetők körében, nevezetesen, hogy ez így nem mehet tovább.

De mi is? - kérdezem kissé bátortalanul, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindannyian ugyanarra gondolunk.

Long Maiban, a magyar szurkolók Pekingtől jó órányira fekvő szálláshelyén például hajnalig dübörgött a zene és szólt a karaoke, amikor két nappal a vége előtt (egy aranynál tartottunk) magam is ott jártam. Kesergésnek a nyomát nem véltem fölfedezni a "népen" akkor sem, amikor a női kézilabda-válogatott még a csoportmérkőzések során kilenc góllal kapott ki az oroszoktól, a drukkerek ugyanis azzal köszöntek el a csapattól, hogy "nincsen semmi baj". Ráadásul Gyenesei "sportminiszter" is megmondta, hogy a magyar olimpiai csapat nem vallott kudarcot Pekingben, az eredményeket egyszerűen kijózanító valóságnak nevezte.

Ha már szóba került, nem vitás, a "valóság" részeként néhány földönkívüli is járt Kínában - a "legtávolabbról" érkező Michael Phelpset tényleg előszeretettel nevezték ufónak -, az amerikai úszófenomén mellett a jamaicai gepárd, Usain Bolt vagy az USA kosárcsapatának jószerével valamennyi tagja más dimenzióban mozgott, mint riválisai, ugyanakkor a résztvevők (a győztesek, a dobogósok) meghatározó többsége az egyszerű halandó kategóriájába soroltatott. (Hogy mást ne mondjak, a magyar vívófavoritok egyikét legyőző tengerentúli fiatalember néhány hónapja még napi nyolcórás munkaidőben, telefonos üzletkötőként dolgozott.) Az esendők között a mieink - bár az azonosulást ilyenkor, a nehezebb időkben ritkábban hallani... - jobbára mégis a hamar kiesendők táborát gyarapították még az úgynevezett magyar sportágakban is. Nem kosár- vagy röplabdában, nem atlétikában, esetleg a reggeltől estig telt házat vonzó tornában szerepeltek le (az említett területek többségében már csak azért sem produkálhattak gyengén, mert a mezőny közelébe nem kerültek), hanem abban a vívásban, öttusában vagy lövészetben is, amely a legnagyobb túlzással sem sorolható a sportvilág topszámai közé. Nem ment bokszban (noha akad honfitársunk, aki egy venezuelai kocsmai verekedő háromszori padlóra küldésével, másfél percnyi fellépésért milliókat kasszírozott az értékrendhez nyilván szigorúan igazodó jutalmazási metódus nyomán...), nem ment a nagy reményekkel várt cselgáncsban, a szinte ismeretlen Fodor bravúrezüstjét leszámítva birkózásban, sőt az üdítő kivételektől eltekintve még kajakban, kenuban sem; lebőgött az evezős kettősünk, az egy szem súlyemelő magára ejtette a mázsás tárcsákat, a tízpróbázó az első rajt után feladta, a hosszútávúszó belehányt a vízbe.

Miközben leborulunk a sorozatban harmadszor bajnok pólósok nagysága előtt, meglengetjük kalapunkat a kenus Vajda Attilának, a címét megvédő Kovács, Janics kajak kettesnek, persze a Phelps mögött háromszoros ezüstérmes Cseh Lászlónak is, na meg Kozmann Györgynek és Kiss Tamásnak, a pokolból a dobogóra kapaszkodó kenupárosnak, szóval, miközben tapsolgatunk, tapsolgatunk, keressük a választ: mi a fészkes fene miatt merült el a mocsárban szinte kollektíve az egész brigád?

Vagy inkább arra: hogyhogy csak most?

Persze az ütésváltás már odakint megkezdődött; hogy a sóherság miatt van az egész, meg hogy mit akarunk, amikor kilátszik a hátsónk a gatyából, úgyhogy "mondjon le!", csak hát a helyzet úgy áll: Balogh Gábort nem azért hajította az akadályok közé Bubu nevű lova, mert a korábbi világbajnok öttusázó nem kapott meleg ételt Tatán, s az Athénban még ezüstérmes Nemcsik Zsoltot sem azért pottyantotta ki kínai ellenfele, mert a magyar kardozó fizetéskiegészítésül éjjeliőrként dolgozik.

Az olimpikonoknak sok szavuk nem lehetett a felkészülésre (úgy tudom, döntő hányaduknak nem is volt), alkalmanként még tejre, vajra is tellett, túrára Dél-Amerikától Dél-Afrikáig. Rossz helyen keresgél, aki csak a pénztárcát nyitogatja: a mázzal majdnem minden rendben volt. Viszont ennyire futotta akaratból, szívből (Schmitt Pál), önbizalomból (Kamuti Jenő), szerencséből vagy szerencsétlenségből (újra Schmitt). Valaki, már hazafelé a repülőn, jó-jó, a harmadik sör után, fölvetette, hogy Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport keménykezű vezetője is ludas az eredménytelenségben, és miatta mehetünk patyolattisztán a show-hivatalba, de a minősíthetetlen megjegyzést a magam részéről az alkohol számlájára írtam.

Hanem barátkozzunk meg a gondolattal: a szuperhatalmak sportba pumpált iszonyatos energiája következtében, továbbá az itthoni körülmények majd' két évtizede zajló konzerválása nyomán (s mert az ég nyilván most sem szakad le, de még a plafon se az "én nem tehettem róla" kezdetű, slágergyanús mondatok tulajdonosainak fejére) alighanem a mostani volt az utolsó magyar olimpiai küldöttség, amely létszámában és minőségében még úgy-ahogy - vigyázat, nagyon emelkedett gondolat következik! - méltó volt a magyar sport hagyományaihoz.

A pekingi lőtéren járt kollégám mesélte lelkesen, hogy a kínai sportlövőknek nem kell kilométer-ezreket utazgatniuk edzőtáborokba, mert a létesítményben szimulálni tudják bármely éghajlat légnyomásértékét. Az információ természetesen nem fontos, legföljebb annak számára érdekes, aki valamelyik hazai sporttelepre kíván ellátogatni negyedóra kiadós esőzés után. Az sem hat az újdonság erejével, hogy magyar edzők sora dolgozik a rivális nemzetek különféle válogatottjainál, és nemcsak azért, mert odakinn a bőrük alá is pénzt injekcióznak, hanem azért, mert idehaza föl sem tették nekik a kérdést: "Mondd csak, Bélám, nem ülnél le a magyar kispadra?" Azt is sejtettük, amit az olimpián innen is, onnan is megerősítettek: az eredmények után nem csupán ácsingózók, hanem azokért tenni is akarók ma már - szöveg helyett - olyan tudományos-technikai programokkal készítik fel sportolóikat, amelyek alapján a vetélytárs már akkor tudja, mi lesz a magyar (mondjuk) vívó következő akciója, amikor az még föl sem emelte a kezét.

Pekinghez közvetlenül semmi köze, mégis az ott történtek üzenete, hogy ha minden így megy tovább (és hogy menne?), akkor négy év múlva Londonban, meg pláne nyolc esztendő elteltével jóval kevesebb csalódás éri majd a magyar sportrajongót. A "régiből" itt maradt, a "régin" nevelődött versenyzők zöme a megszokásból lelkiismeretes edzőkkel együtt lassanként kikopik, a jelképesen és a gyakorlatban is összeomló klubok hétről hétre megszűnő szakosztályainak túlélői a korábbi sportolói létszám töredékét "termelik ki". Ezért aztán az 1998-tól kezdve az utánpótlás finanszírozásából - is - nagyvonalúan kivonuló állam (tényleg: ezt hogy tetszettek gondolni?), na meg a "civil" sportvezetés képviseletében az asztalt csapkodóknak nem lesz sok gondjuk az utaztatással, a jutalmazással, egyáltalán semmivel, ami arra emlékeztetné őket, amivel oly szívesen hitegettük egymást időtlen idők óta. Mármint, hogy sportnemzet vagyunk.

Mondom én, ünnepeljük Pekinget... Még ha a mások mosolya a mi arcunkra fagy is.