Hogy még nagyobbat dob: ő lesz az első plakátgondozó Budapesten, aki csutkára, vagyis a hideg vasig leganéz egy hirdetőoszlopot. Ilyen itt még tényleg nem volt - jegyzem meg.

Emberünk futott pár kört, és viszonylag könnyen talált egy szponzort, aki teljesen ingyen a rendelkezésére bocsátott néhány raktáron maradt támadó kézigránátot. Nemsokára telefonált egy másik vállalkozó, aki ugyancsak díjmentesen kölcsönadott neki egy ipari olajtartályok korróziómentesítésére kifejlesztett gőzborotvát, így már csak a súlyosan veszélyes hulladék, vagyis a hirdetmények deponálásához szükséges engedélyt kellett beszereznie. Ez eltartott egy ideig, de szerencsére jelentkezett egy fémfeldolgozással foglalatoskodó cég, amely vállalta, hogy előteremti a papírokat. Cserébe csak annyit kért, hogy előbb hadd vonja ki a másfél tonnás plakátguanóból a becslése szerint féltonnányi értékes ólmot, ennek a cégnek ugyanis megvan ahhoz a technológiája, hogy az autók haszontalan ólomgőzéből hasznos és csinos csöveket gyártson. Megegyeztek.

A rekordkísérletre természetesen az összes, magára adó sajtóorgánum és tévés összegyűlt, volt olyan csatorna, amelyik élőben közvetítette a merész vállalkozást. Minden ment, mint a karikacsapás, de az utolsó pillanatban becsúszott egy gixer: már majdnem megvolt a hideg vas, vagyis a rekord, amikor a városarculati tanácsnoki iroda egyik hisztérikus munkatársa kitépte emberünk kezéből a gőzborotvát, és ordítva követelte a kísérlet leállítását.

Hatalmas zavar támadt, senki nem értette, mi történik, konkrét kis lincshangulat kezdett kialakulni, de aztán egyszer csak mindenkinek leesett, miért hőbörög a városvédő: az oszlop oldalán hirtelen feltárultak a páratlan késő Kádár-kori freskók.

A tömeg bólogatva és megértően távozott, az oszlopot a városképvédelmi bizottság javaslatára körbekerítették, a plakátragasztó pedig szerzett egy szponzort, aki kifejezetten vegyes tüzelésű kazánok felaprításához kínál különféle finom fűrészeket.

A fenti írásból természetesen egy árva szó sem igaz. Csak a kép valódi.