Állunk hát, és várunk.

Hajnali negyed hét van; a nap kúszik fölfelé, a kávé forró, bent, a zászlókkal ékesített, fény nélküli színpad pedig olyan képet áraszt, akárha ma halt meg volna Brezsnyev, s mindjárt díszítik a ravatalt. Odakint jobbára szülők, továbbá sajtó- és médiamunkások ácsorognak; ha jól látjuk, szurkoló is akad, noha csöppet kevesebb, mint amikor állati siker van, s mindenki extra magyarként ujjong. Egyiküket, a szandálos, kis fején méretes vízilabdasapkát viselő férfit viszont együttérzéssel vegyes megbecsülés övez; naná, így jött végig buszon és metrón. Hogy bent is van élet, azt meg onnan tudjuk, hogy kijön onnan a konferanszié - nahát, ennyire nem készültek az ünnepségre, partizánok! -, s megkéri ezt a körülbelül négyszázhetvenhat embert, fáradjon be, mert kezdődik a fölvezetés. Higgadtan, ugyanakkor - megannyi hángérien sót lábon kihordva - félve toppanunk a hatalmas csarnok színterére; pontosabban annak csak az egyik, függönnyel leválasztott, széksorokkal és óriáskivetítővel díszített felére.

Hej, amikor 2004-ben legalább ezernyolcszázan voltak! - gondolunk a szép időkre, mire kollégánk azt mondja, apám, -dmeg, mi a ...szról beszélünk, régen majdnem tele volt a Budapest Sportcsarnok; s akkor ezen menetrendszerűen hümmögünk. Mindazonáltal bejön, amitől féltünk, nem, nem, amitől rettegtünk; fölcsendül az olimpiára írt nagyon biztatós, nagyon levegőbecsapós, gyerünkegyütthurrá popsláger ("Közös a dal, nekünk szól már, hajrá, Magyarország!"), de ekkor még csak nem is sejtjük, hogy van ennél rosszabb; igen, a nóta felhangzik másodszorra is, és harmadszorra is, és negyedszerre is. E pillanatban az egyetlen pozitívum, hogy az idő telik - a százhatvan tagú magyar küldöttség jó félórás késéssel landol Ferihegyen -, s hogy minden egyes másodperccel közelebb leszünk a műsor végéhez. De vajon jár-e nekünk ilyenkor a munkáltatótól veszélyességi pótlék?

Kisvártatva a konferanszié beszélni kezd, s feleleveníti a Pekingben történteket: az óriáskivetítőn éppen a Kovács, Janics páros győz, ennek nyomán pedig közepes taps tör ki a széksorokból. S noha időközben érkeznek még legalább kétszáznegyvenketten, sehol egy agyonmázolt arc, egy kiabáló személy; mindenki tök fegyelmezett. Vagy egykedvű? Vagy csak azért van itt, hogy valakik legalább legyenek, ha már jönnek a fiúk-lányok? A miliőtől sallert kapva úgy érezzük, mint amikor háromnegyed háromkor toppanunk be a buliba, a hangszórókból a lemezjátszón felejtett Világslágerek diszkóritmusban című egyveleg szól, s mialatt a többség az ágyon/heverőn nyugszik félájultan, a még maguknál lévők morzsákat csipegetnek a nagymama foteljából. Szemeink a kis számban előforduló csöppségekre tévednek, s hirtelen - ezt még magunknak is nehéz bevallani - gombóc kerül a tokunkba. Azon tűnődünk ugyanis, miközben az apjukhoz-anyjukhoz bújó, álmos, csipás csókákat nézzük, hogy ilyen gyermekemberből nekünk is van kettő, s ők már csak ezt az erőltetett hajrámagyarokat látják, azt a spontán eufóriát aligha élik majd át, amit mi (apáink, anyáink) 1992-ig átéltünk szépen, műsoros cucc nélkül. Viszont a konferanszié igyekszik, s ekként fordul a 6-os számú pólósapkában várakozó kisfiúhoz, Balázshoz:

- Fogadjunk egy kakaós csigában, hogy imádod a vízilabdát!

Halk válasz se nagyon érkezik, de ez a konferansziét nem lombozza le, s a döntőről érdeklődik:

- Hogy tetszett?

- Jól.

- Izgultál?

- Igen.

- Elég szoros volt az első három negyed...

- Igen.

- Mit mondanál nekik, ha később felmehetnél hozzájuk a színpadra?

- ...

- Na, biztos mondanál nekik valamit, ha felmehetnél a színpadra!

- ....

- Na, mit mondanál nekik?

Elég az hozzá, hogy a konferanszié később fölviszi a kis Balázst a pódiumra, aki édesen, ugyanakkor komoly citálásra köszönti a sporttörténelmet írókat:

- Nagyon drukkoltam nektek, fiúk, és nagyon köszönöm ezt az aranyérmet!

Taps jár a spontán pillanatért, miután a fejekben kigyullad a standing ovation! tábla.

Előzőleg még persze Vajda, Kovácsjanics és a pólóválogatott legalább három-három alkalommal célba ér az óriáskivetítőn (hatalmas, megérdemelt taps), majd kolléga kérdezi a másikat, látta-e már Schmitt MOB-vezetőt. Hogyne, érkezik a válasz, s kéz a még fény nélküli színpad felé mutat:

- Először ő bukkant elő a sötétből.

A korrektség jegyében természetesen azonnal elhatárolódunk, s immár külön húzódva konstatáljuk a fény gyúlását, továbbá a főszereplők színpadra szólítását; taps a 4x200 méteren hatodik helyezett női úszócsapatnak, aztán Boczkó Gábornak, Knapek Edinának..., és már ott is vagyunk az aranyérmeseknél. Majd Schmitt MOB-vezető következik, mi immár meg fedezékbe húzódva figyelünk:

- Nem jöttünk üres kézzel... Mint a MOB elnöke, azon fogok fáradozni, hogy széleskörű összefogással...

Mondanánk, hogy ezt, így, előbb kellett volna, meg nagyjából azt is eldönteni, hogy egy tál lencséért beszólós politikus akarok-e lenni vagy normális sportvezető (lásd még: ember), de hamarosan Gyenesei miniszter következik, s hevesen gesztikulálva közös programot ajánl a sportolókat ért problémák, illetőleg a társadalom vonatkozásban:

- Az akadályként eléjük görgetett kövekből építsünk lépcsőt!

Ez nekünk így, kora reggel már durva, ám még kóválygunk a fejet ért ütéstől, amikor Gyenesei miniszter máris új szerepet oszt ránk:

- Szóljanak a harangok! Legyenek harangozók, és legyenek, akikért szólnak a harangok!

Hogy mi van, azt ilyenkor már nagyon nehéz megmondani, ellenben úgy érezzük, széles körben összefogott, tele kezű, lépcsőépítő harangozók vagyunk mi, de ez most nekünk nem annyira jó.

Vagy valami ilyesmi.