Átizzadt ingben lihegtem éppen egy multinacionális vállalat irodájának recepciója előtt, amikor Vajda behúzta. Az ország föllélegzett. A folyosókra kihallatszottak a dolgozók boldog sikolyai, a tárgyalópartnerek mindegyike sugárzó arccal kérdezte, hogy láttam-e. Nem láttam. Este összefoglalóban megnéztem, pontosan olyan volt, mint bármelyik csónakázós versenyszám, emberek eveztek, aztán beértek a célba. Az egyik gyorsabb volt, mint a másik, hogy mitől, azt nem tudjuk, nem követhető, hogy nagyobb-e az izom a karjában, technikásabban húz, ravaszabbul van hajlítva az evezője, magasabb a vörösvértestszáma, egyszerűen gyorsabban halad, mint a többiek.

Ebben az olimpiázásban nőttem föl én is, kvázi-sportolócsalád kvázi-sportoló sarjaként - már a '76-os montrealira is emlékszem, pedig csak hétéves voltam akkor: Alsóbélatelep, egyetemi üdülő, fekete-fehér tévé, hangyás kép a hullámpala alatt. Utólag már nagyon okos az ember, olyan szépen látható, hogy miért invesztált irracionálisan sokat a szocialista tábor a sportba. (Le sem merem írni a közhelyet: azért, mert a rabszolgák oroszlánok általi széttépetése nagyközönség előtt már nem volt szalonképes.) Részben ezért invesztál most Kína is, még mindig olcsóbb, gondolják, mint szólásszabadságot, nyugdíjat, egészségbiztosítást adni. De maradjunk magunknál. Tiszta sor, hogy Nemcsik kardozót arcpirító alulfinanszírozottsága miatt tussolta a kelleténél többször kínai ellenfele, mint ahogy az is, hogy a magyar sportvezetők alkalmatlansága miatt esett le a lóról két öttusázónk, az ökölvívók öszszes meccsét elcsalták, a cselgáncsozók az őszödi beszéd és a jobboldal gátlástalan populizmusa miatt betliztek, és érthető, hogy Gyurta Dániel sem tud éremesélyesként úszni, amikor a sportot szakállamtitkári szintre fokozták le, a birkózók pedig a dilettáns magyar sportdiplomácia áldozatai.

Ezzel a három arannyal és a huszonegyedik hellyel semmi baj sincsen. Bárcsak huszonegyedikek lennénk, mondjuk a világ legszínvonalasabb oktatási rendszereit rangsoroló listán, vagy az életminőséget jelző listán, az egy főre eső nemzeti jövedelem, meg ilyesmik már meg sem fordulnak a fejemben. Na, akkor örüljünk, hogy durván lenyomtuk Dániát, Svédországot, Luxemburgot, Katart, de még egy kicsit a norvégokat is. Pedig ott biztosan nincsen alulfinanszírozottság. Bár vigyázni kell ezzel is: szerintem a svéd vízilabda- vagy kajak-kenu szövetség kevesebb pénzből gazdálkodik, mint a miénk. Mondom, az eredménnyel nincsen baj, a sportolókkal sincs, most éppen így sportoltak, meg aztán egyre nagyobb a konkurencia, hiszen van már zimbabwei úszó, dominikai bokszoló, sőt előbb-utóbb majd a negyedmilliárdos Indonéziában is elkezdenek sportolni, a milliárdos Indiában pláne, aztán lehet kapaszkodni, ilyen ez a rohadt globalizáció, tönkreteszi a népeket, a kultúrát, mindent, de valahogy egyre több ember ér rá futkározni meg labdázni, már nem a marék rizsért küzd, nem a Kalasnyikovot markolássza.

Szóval a három arany tökéletes eredmény, szó sincsen nemzeti tragédiáról, viszont abban az izében, nem is tudom, minek lehetne ezt nevezni, purparlénak, közéleti vitának, anyázásnak, ami itten két-három hét alatt lezajlott, na, abban azért megvillant az igazi nemzeti tragédia: az ostobaság, a szűklátókörűség, a felelőtlenség, a karrierista köcsögség számtalan formája. Az tényleg nevetséges, gyalázatos, elszomorító, ahogy egy ilyen, viszonylag jelentéktelen dolgon vitatkozunk, amilyen színvonalon vagyunk képesek egymást számon kérni, ahogy hárítgatjuk a felelősséget egymásra, ahogy próbálunk alátenni a másiknak, hátha elvitethetjük vele a balhét. A Moszkva téri csövesek szintjén tarháló, Bérkocsis utcai stricik szintjén kötekedő, Marosán György legjobb beszédeit idézően visszafogott sportgóréknak kéne már különolimpiát rendezni. Az első egyben lennénk, az ziher. Talán még nézettebb is lenne, mint az öttusa.