Nekünk Nicola Rescigno csak egy karmester, egy név pazar szereposztású lemezeken, de soha senkit nem ismertem, még hallomásból sem, aki azért vett volna meg egy operalemezt, mert Rescigno vezényel rajta. Callasért - persze. Vagy Freniért, Milnesért, Pavarottiért. Szóval: feltűnés nélkül.

Nem is vettem volna észre, hogy meghalt, ha nem most nézem meg a Metropolitan 1981-es Szerelmi bájital-előadását. Nem Rescigno, hanem Pavarotti miatt, aki éppen csúcsformában van, oldott, könnyed, és megint meglepi az embert, mennyire ügyesen játszik. Az első áriát még elég színtelenül adja elő, de aztán kilazul, táncikál, tökéletesen megteremti a színpadi környezetet maga körül, és ha ez megvan, csak énekelnie kell. Énekel is, szépen bejárja a szerep lehetőségeit, a vidám lötyögéstől a románc messzire néző elmélyültségéig, líra és kacagás, szép az előadás. Még Judith Blegennel is szép, pedig van benne valami kényszeresen mosolygó, bájtalan és hideg, kisasszonyosan száraz, de korrekt. Az árokban pedig Nicola Rescigno.

Kellemes karmester. Kíséri, akit kísérni kell, vezeti, akit vezetni kell: Blegennek kényelmes élete van a szép áriája alatt. Rescigno soha nem esik pánikba. Mint a legtöbb előadásban, itt is vannak kisebb gondok, amikor nincsenek tökéletesen együtt fent és lent, színpadon és árokban, és mégsem érzi az ember az ijedelmet. Nem mintha Rescigno két intéssel és egy szemöldökemeléssel helyre tenné a dolgokat, hanem mert pontosan tudja, hogy ez belefér, tudja, hol fognak majd újra egymásra találni, és tényleg így is van, meg sem inog az előadás. Igazi, énekesbarát vezénylés, ti vagytok a főszereplők, miattatok jön a közönség, én csak a személyzetet alakítom. Hoszszú, de vidám szolgálat ez az élet, és reméltem, hogy talán még ma is tart, de nem. Nicola Rescigno augusztus elején meghalt Olaszországban.

92 éves volt, ő is erősíti a karmesterek hosszú életéről szóló megfigyelést; ha nincs a combnyaktörés, ma is élne. Igaz, évek óta nem dolgozott. A nekrológokból viszont az is kiderült, hogy csak nekünk tűnik csöndes életűnek, otthon, Amerikában sokat tett az operáért. Benne volt két operaház, a chicagói és a dallasi alapításában, olyan énekeseket mutatott be Amerikának, mint Caballé, Domingo, Berganza, Sutherland vagy Vickers. Elismert volt és köztiszteletben álló. Vett magának Róma mellett egy villát, és amikor viszszavonult, odaköltözött, és elégedetten gondolt arra, hogy otthagyta a nyomát a XX. század operaéletében, pedig igazán nem volt különleges tehetség. De ha az ember szeret egy ügyet és tisztában van a tehetségével, messzire juthat.