Milyennek látták a magyar csapat szereplését a pekingi olimpián? - ezt kérdeztük sportszerető, sportközeli közéleti emberektől.
"Olyan ország vagyunk, ahol semmi nem elég"
Hadas Miklós szociológus:
Tíz éve éppen a Népszabadságban írtam egy cikket Előttünk a svéd modell? címmel. Ebben kifejtettem, hogy úgy fogunk járni, mint a svédek, radikálisan csökkenni fognak az olimpiai sikereink. Nem örülök neki, de igazam lett. Az éremtáblázaton elért helyünk természetes, nem várhatjuk a sportolóinktól azt, amit a rendszerváltás előtt, amikor szimbolikus túlinvesztíció jellemezte a sportot. Most vannak egyrészt a gazdag országok, amelyek kimutathatatlan alkímiákkal és kiváló intézményekkel rendelkeznek, másrészt feltörekvő országok, amelyek bizonyítani akarnak, és túlinvesztálják a sportot, ahogy mi tettük korábban. Nekünk Görögországgal, Portugáliával, Belgiummal kell versenyeznünk, nem Kínával vagy az Egyesült Államokkal. Meg kell tanulnunk örülni és büszkének lenni egy bronzéremre vagy egy hatodik helyre is.
Bienerth Gusztáv, a BOM egyik alapítója, az Amerikai Kereskedelmi Kamara elnöke:
A közvélemény éveken át el volt kényeztetve sportsikerekkel. Ez a mostani teljesítmény összhangban van a befektetésekkel, a szakmai, létesítményi és vezetési háttérrel. Csodák nincsenek, nemzetközi feltételek nélkül nincs világszínvonalú teljesítmény sem. Ez eggyel több ok arra, hogy az eredményes sportolóinkat elismerés illesse. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem szabad megelégednünk ezzel a helyzettel és teljesítménnyel. Középszerűséggel, kishitűséggel nem lehet előremenni. Tíz-, tizenöt éves programra van szükség: az alapokat kell megerősíteni, a tömegsportot, új létesítmények, új szemlélet kell.
Parti Nagy Lajos író:
Az a rossz érzésem van, hogy ezt az olimpiai szereplést is sikerül belekeverni az ország kétosztatúságába. Ez pedig méltatlan a sportolókhoz, akiknek a húsán, izmain sokan élnek: sportvezetők, a média. Bele kellene gondolni, hogy mekkora ország vagyunk, és milyen hihetetlen mezőny vonult fel az olimpián. Itt már döntőbe kerülni is nagy dolog. Sajnos olyan ország vagyunk, ahol semmi nem elég, ha nyolc aranyat nyertünk volna, az sem. Ezzel iszonyatos súlyt rakunk a sportolóinkra, nevetségesen nagy terhet. Ha nyernek, mindenki ünnepel, ha veszítenek, magyar fátumot, Trianont emlegetnek. Ez ugyanúgy ostobaság, mint egymásra mutogatni. Ugyanakkor azon is el kéne gondolkodni, hogy valóban a sport a legjobb eszköz a világban való megmutatkozásra Magyarországnak, vagy keresni kellene valami mást is.
Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Olimpia Mozgalom (BOM) elnöke:
Magyarország önbecsülésének utolsó végvára volt a jó olimpiai szereplés, ez most - a vízilabdát leszámítva - elesett. Az olimpiák történetének leghalványabb szereplésén vagyunk túl, mert a rendszerváltás óta az ország nem invesztált a sportba, de négyévenként számon kérte a jó eredményeket. Nem elég még több állami pénzt pumpálni a sportba, struktúra-, generáció- és szemléletváltás kell. A gyenge szereplés másik fő oka az ország rossz közérzete, ami hat a sportolókra is. Egy hazai rendezésű olimpia nemcsak az országnak, hanem a sportolóknak is önbizalmat ad.
Krausz Tamás történész:
A magyar sportolók eredményei a régi időkhöz képest nagyon szerények, de még mindig sokkal jobb képet mutatnak annál, mint ahogyan a magyar sport helyzete alapján reálisan várható lenne. Nemcsak a szociális-jóléti-kulturális szférák omlottak össze, hanem szép csendben a magyar sport is elveszítette társadalmi hátterét, az államszocialista rendszerben meghonosodott tömegsport mára gyakorlatilag halott. A hagyományos sport halálát jelentette a tömegsport és az élsport teljes professzionalizálódása, totális piacosodása mindenütt. Tehát a sport, az olimpiai szereplés őszintén és bevallottan a politikai elit önreklámjává, általában a nemzeti büszkeség nyíltan vállalt megnyilatkozásává "finomodott".
Buda Béla pszichiáter:
Nem osztom a közhangulatot, nem vagyok elkeseredve, mert rosszabbak lettek a magyar eredmények a vártnál. Ami sokkal inkább elkeserít, az a mechanikus eredményhajszolás, amit ezen az olimpián láttam. Elveszni látszik az eredeti cél, a sportok megismerése, a lelkesedés magáért az eseményért, nem csak az eredményekért. Ugyanakkor sok mindenben látszik a fejlődés: húsz évig foglalkoztam sporttal, akkor még akadályozták a sportpszichológiát, ma már elengedhetetlen. Nem egy magyar sportolót hallottam nyilatkozni, akik megemlítették a pszichológusuk szerepét is a felkészülésben. Azt gondolom, hogy még ennél is több és szisztematikusabb pszichológiai segítség kell a sportolóinknak, hiszen, ahogy sokan mondták: a verseny fejben dől el.
