E kétes értékű kritikasorozatba nem gondolom bele a politikai természetű bírálatokat, még ha nem is vágnám nagy fába a fejszécskémet, ha ezek szerénysége mellett is érvelni szeretnék. Ha a kifogások témáit klaszterbe rendezném, s azt összevetném a kínai élet által nyújtott problématömeggel, világossá válna a szánalmasság, de természetesen létező embercsoportok létező bajairól van szó e kritikákban, nem gondolnám, hogy helye lenne bármiféle relativizálásnak.

Kína irdatlan mértékű változásokon ment át az elmúlt hét évben, aminek ha magyarázata nem is, katalizátora volt az olimpia. A viszonylag ismert gazdasági teljesítményen kívül túl vannak a jogrend átható reformján. Talán nem is jó szó a reform, hiszen az élet számos területén nem egyszerűen újraformálásról, hanem kiformálásról van szó. Hogy a nagyobb lépték is látsszék: 1976-ban, amikor meghalt Mao, a Kínai Népköztársaságnak 5, azaz öt darab törvény állt a rendelkezésére. Eközben úgy formálják-reformálják az oktatási rendszerüket, hogy az elmúlt években a legtöbb felsőoktatási toplistán a világ tíz legjobb egyeteme között legalább két kínai van. A befektetésösztönző politika ügyes finomhangolásával elérték, hogy a világ minden valamire való high-tech cége kutatási és képzési központot létesített az országban. Azt elvileg mondani sem kellene, hogy csak ez a néhány itt említett folyamat milyen hatással van az emberek hétköznapjaira, akár a jólét, akár a szabad lét szempontjaiból vizsgálódunk.

A vádak, hogy Kína nem teljesítette volna az olimpia rendezési jogának elnyerésekor tett ígéreteit, teljesen alaptalanok. Ha egészében vizsgáljuk a kínai társadalmat, az emberek mai lehetőségei, anyagi helyzetük és szabadságuk foka össze sem vethető még a 2001-essel sem. Azok az egészen nevetségesen szélsőséges leírások, amelyek szerint a kínai élet nem áll másból, mint rendőrségi kínzásokból, halálbüntetésekből, munkatáborokból, kisebbségek elkínaiasításából és internetcenzúrából, nem fakadnak másból, mint tudatlanságból, rosszindulatból és civilizációs gőgből. Nem érzem tisztemnek, hogy Kínát megvédjem ezekkel a vádakkal szemben, csak miután tudom, hogy minden egyes vádban foglalt állítás a valóságban egy kicsit másképpen van, könnyen jutok arra az álláspontra, hogy az apró hazugságokkal tuningolt összképpel szemben a valóság nagyon másképpen van. Elég tisztességes csomag jönne ki abból is, ha csak azért bírálnánk őket, ami valóban nincs rendben.

Az kétségtelen, hogy Kínában nem vezették be az Egyesült Államok vagy az Egyesült Királyság jogrendjét, s ha lehet egy észrevételem, jelenleg a dolgok mintha nem is tartanának arra. Nem zárom ki, hogy azoknak a gondolkodóknak van igazuk, akik szerint az emberiség fejlődése törvényszerűen az amerikai elnök által mantrázott "szabadság és demokrácia" felé tart, Kínát vizsgálva meg merem kockáztatni, ha így lesz is, nagyon-nagyon hosszú ideig fog tartani. Ugyanakkor figyelemre méltónak tartom, hogy ma Kínában széles körökben zajlik az emberek lehetőségeinek a menedzselése, természetesen a mai körülmények között, természetesen úgy, ahogy, de amíg Kínában éltem, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy az átlagos embernek szerényebb lehetőségei lennének önmaga kibontakoztatására, mint mondjuk Magyarországon. Nyilvánvalóan más kódok vannak a fejekben, máshoz és máshogy alkalmazkodnak, mint mi, de a rendkívüli teljesítményeket, amelyeket bátran lehet tőlük irigyelni, sem nem veszik, sem ki nem verik belőlük.

Ha a kínai olimpia valaminek a szimbóluma, akkor annak, hogy a kínaiak majd kétszáz év után maguk mögött hagyták a megaláztatás időszakát. A megaláztatásét, melyet elsősorban a Nyugattól (kisebb részben az oroszoktól és a japánoktól) szenvedtek el az ópiumháborúktól a hidegháborúig. Ezt politikai beszédben nemigen fogjuk soha hallani (egyelőre, remélhetőleg), de privát beszélgetésekben senki ne lepődjön meg, ha már a második bekezdésben az ópiumról van szó. Nem véletlen, hogy amikor a márciusi tibeti felfordulást követően zajlott a nyugati média és a politikai világ egy szegmensének rövid, de intenzív ámokfutása, a kínai blog- és chat-világot azonnal az ópium emlegetése kezdte dominálni. Ha ezt nem vesszük észre, nem vesszük figyelembe, ha önképünknek ezt nem tesszük részévé, akkor a velük való közlekedés kiegyensúlyozásában csak rájuk számíthatunk, magunkra nem.

Pedig amire számíthatunk, s amiben bízhatunk, annak alapjait már Marco Polo leírta nekünk a dél-kínai emberről elmélkedve, mondván, ez a világ legtehetségesebb népe, s ha csak egy kis hajlama is lenne a háborúskodásra, ahogy nincs, előbb-utóbb ők uralnák az egész világot. Ne tévesszen meg bennünket a XIX. és a XX. század.