A kompánia a három arany-, az öt ezüst- és a két bronzéremmel az 1924-es, párizsi vetélkedő óta a leggyengébb szereplést produkálta mind a győzelmeket, mind a megszerzett medálokat tekintve (ezzel a nemzetek rangsorában - Norvégiával holtversenyben - a huszonegyedik helyen végzett), úgyhogy van "némi" hiányérzetünk. Még akkor is, ha a hajrá tényleg szép volt, magyarok!

A szombat mindenesetre nem kezdődött jól, hiszen a harmadik hely elcsípésének reményében fellépő női kézilabda-válogatott dél-koreaiak elleni mecscsén jelentős volt az anyázás. Hosszan elemezgethetnénk, hogy hol húzódnak a szemérmetlenség határai, s ha ezeket kijelöltük, tényleg túlléptek-e rajtuk az orosz játékvezetők, de inkább maradjunk a tényeknél.

A remekül kezdő magyar együttes 6:2-re "ment", majd az ázsiaiak időkérése nyomán négy perccel később már hátrányba került, viszont a szünetet ismét előnyös helyzetben tölthette (15:13). Az "orosz" elődöntőben részleges bokaszalag-szakadást szenvedő Vérten hiányában, s az influenzás Tóthot lényegében nélkülözve kisebbfajta bravúrként értékelhettük, hogy a két garnitúra még a csoportküzdelmek során vívott meccsén tizenegy gólos vereséget szenvedő társaság a folytatásban is tartotta magát, egészen az 53. percig. Ekkor a Csernega, Polagyenko orosz bírókettős vicces ítéletet hozott (bár mi nem tudtunk nevetni rajta): 27:27-es állásnál Borbás "véleményes" kiállítását követően Görbiczet a "semmiért" küldte le a furcsa pár, s mire letelt a második büntetés, egyebek mellett két kihagyott ziccernek is "köszönhetően" 30:27 lett "oda".

Láb persze nem lendült, ellenben a fejek mind gyakrabban a földet fixírozták: pillanatok alatt elúszott a hajó, s a magyarok - a megint csak remek Ferling hét gólja ellenére - 33:28-as vereséggel baktattak az öltözőbe.

Hozzátéve, hogy a negyedik hely a csapat - és riválisai - képességeinek ismeretében alighanem az álmok netovábbja, mindenképpen emlékeztetni kell rá: a koreaiak az utolsó másodpercben (vagy azon túl?) kapott góllal bukták el az előző, a döntőben aztán az oroszokat "lealázó" norvégokkal szembeni mérkőzésüket, minek következtében elképzelhető, hogy vigaszdíjként ítélték meg nekik a bronzot...

Ellenben Hajdu János szövetségi kapitány elvitte a Fair Play-díjat, mert a folyosón nyilatkozva annyit mondott csupán, hogy "jó bírók, de most kicsit szigorúak voltak". Egyben közölte, hogy noha büszke a pekingi teljesítményre - a lányok legyőzték a múlt évi vb harmadik és negyedik helyezettjét is -, befejezi ténykedését a válogatottnál. "Annak idején válságmenedzserként vállaltam el a feladatot, de az olimpiával lezárult egy időszak, ezért távozom. Szép volt, jó volt, elég volt. Örülök, hogy vége."

Szerződésének áprilisi lejárta után nem folytatjaAngyal Zoltán,

a kajak-kenusok szakvezetője sem. Ezt is az érintett jelentette be, megjegyezve, hogy a Shunyi vízi komplexumban történteknek semmi közük döntéséhez.

S hogy mi történt a döntők második, szombati napján, azt a hétfői lapszám olvasói már nyilván kívülről fújják, így aztán csak nagy vonalakban idézek fel néhány kulcsmomentumot az 500 méteres versenyekből. Miután Vereckei Ákos a hatodik helyen evezett a célba a kajakosok "szingli" számában, kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy az addigi egyetlen pekingi magyar arany tulajdonosa, Vajda Attila az utolsó (9.) pozícióban csorog be a kenusok hasonló viadalának végén. Az igazán kellemetlen meglepetés mégsem az ő nevéhez fűződött: a női K-1 rajtjánál még azzal kalkuláltunk, hogy Kovács Katalin rázza majd az öklét a finisben, 350-nél úgy számoltunk, hogy az érem azért "tuti", a befutó azonban alulmúlta a legborúlátóbb várakozásokat is: a huszonháromszoros világbajnok csónakja negyedikként haladt át a célvonalon az ukrán Oszipenko-Radomszkáé, a 44 éves (!) olasz Idemé és a német Wagner-Augutiné mögött. Aztán az érthetően sietősen távozó Kovács újabb fellépése előtt megnéztük, amint az ugyancsak a favoritok között emlegetett Kammerer Zoltán, Kucsera Gábor kajakkettes a hosszabb távon elért ötödik helyre egy negyediket tesz rá (az arcokról most kegyeleti okból nem beszélnék), majd nemsokára csak-csak vigyázzba vágtuk magunkat.

A Kovács, Janics Natasa pár úgy ötven méternél húzott el a rivális német hajó mellett, és ettől kezdve a szakértő hátradőlt: a gond nélküli siker után következhetett az Athénban bevezetett, "tradicionális" csobbanás. A második magyar aranyat a stéget követően az emelvény tetején már könnyes szemmel ünnepelte a viszontagságos körülmények között "összebútorozó" duó, majd Kovács kibökte, hogy "kavarognak bennem az érzések", Janics pedig a múltra utalva annyit mondott, hogy "nagyon nehéz év van mögöttünk".

Az arany előtt fejet hajtva is muszáj jelezni, hogy sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha Kovács nem három, hanem csak két számot vállal, s persze azt sem: mi van akkor, ha Janics után Kovács, majd nyomában Kozák és Szabó nem hagyja el Fábiánnét.

- Elképesztő időszak van mögöttünk - összegzett a VIP-tribünön Baráth Etele sportági elnök, s bár az igencsak felemás szereplés kapcsán sorjáznak a kérdések, ezen nincs mit vitatkozni.

Különös korszak után érkezett Pekingbe a férfi vízilabda-válogatott is. Aztán a csapattal Kínában új időszámítás kezdődött!

Az olimpia magyar vonatkozású záróakkordjaként rendezett vasárnapi döntő előtt nagy volt a fészkelődés a lelátón, izzadtak a tenyerek rendesen: legalább a vége legyen olyan - rimánkodtunk -, amilyennek még néhány további napot elképzeltünk magunknak a játékokon. A Sydney-ben, majd Athénban is győztes alakulat a 2004 óta rendezett világversenyek mindegyikén elbukott - a tornák többségén az utolsó akadálynál -, úgyhogy volt ok aggodalomra még akkor is, ha a másik oldalon ezúttal olyan ellenfél taposta a vizet, amely legutóbb 1988-ban jutott el az események eseményének végjátékába. A tetejébe az Egyesült Államok válogatottja a Jingtung uszodában "legyalulta" a világbajnoki címvédő horvát és az utóbbi időben a magyarokat minden adandó alkalommal elintéző szerb együttest is, s trénerük, Terry Schroeder - ügyelve a lélektani hadviselésre - azt nyilatkozta: "Szenzációs formában vagyunk, nagyon nehéz lesz minket megverni."

De a magyar lelkek nagyon rendben voltak ezen a délutánon a medencében és a nézőtéren is. Az ezerötszáz drukker jóvoltából hazai "pályán" régen látott fényeket lehetett fölfedezni Kemény Dénes játékosainak szemében már az első labdára úszás előtt, az utolsó dudaszó felhangzását követően meg pláne... A köztes óra első felében derekasan tartották magukat a gólra góllal felelő amerikaiak, noha Varga Dénes első negyedbeli "ide mutatok, oda lövöm" gólján vagy a komoly kézilabdás múlttal büszkélkedő Biros cunderes ejtésén ámulva valami azt súgta, lesz ez még könnyebb is.

És így történt. A 9:8-cal záruló első "félidőre" pólóparádé következett a Szécsi helyére a kapuba küldött Gergely és a védekezésben előtte segédkezők mestermunkájának, na meg a támadásban villogók remeklésének köszönhetően. A Varga testvérek - a már említett Dénes és a Birossal egyetemben összesen három "dugóig" jutó Dániel - különösen sokat tettek hozzá a percről percre szebb képhez, s a 11:9-es állásnál kezdődő utolsó szakaszban csak látszólag úszkált két csapat a medencében.

"Ti vagytok a legnagyobbak!" - ordította a tábor, és 14:9-nél (vagy már hamarabb?) az jutott az eszembe, vajon Kemény kirakta-e a zsebéből a mobiltelefonját. Mert a 14:10-zel záruló nagymenet immár hagyományos megkoronázásaként - mint 2000 óta mindig - az edző vízbe taszajtása volt a programpont, s amíg a fiúk egymás nyakában lógva élvezték ki a pillanat szentségét, volt idő elmerengeni a minden túlzás nélkül bámulatos sorozaton.

A Kemény-éra három olimpiáján aratott három győzelmen; az utóbbi négy esztendő (nagyon) relatív sikertelenségére a periódus legfontosabb eseményén érkező diadalon; esetleg azon, hogy a tizenegy éve a válogatott élén dolgozó szakvezető már összesen huszonegy játékosát láthatta feszíteni az ötkarikás dobogó tetején. S ha már itt tartottunk, szentelhettünk pár gondolatot az egész történet historikus jellegének is, hiszen vasárnaptól fogva nem két, hanem nyolc magyar pólós mondhatja el magáról, hogy háromszoros olimpiai bajnok (Gyarmati Dezső és Kárpáti György mellett Benedek Tibor, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán), míg Kemény Dénes - akit 1996 végén egy olasz kiscsapat, a Como kispadjáról hívtak a nemzeti együtteshez - minden idők legsikeresebb hazai edzőjeként dilemmázhat azon, folytatja-e a páratlan szériát.

- Szerettük volna, dolgoztunk érte, sikerült - szakadt ki a trénerből a gyorskommentár, s arra a kérdésre, hogy miért éppen most sikerült nyerni 2004 óta először, így válaszolt: - Én mindig azt mondtam, hogy ezt a négy évet a pekingi szereplés minősíti majd.

Az eredményhirdetés utáni kavalkádban a még "csak" két aranynál tartó Madaras Norbert meghatódottan préselte ki magából, hogy "ezekért a soha el nem felejthető percekért érdemes sportolni", míg a négy újonc győztes egyike, Varga Dániel azt magyarázta, hogy ebből a diadalból a tizenhárom játékos mindegyike egytizenharmad részt vállalt, és éppen ez a szemlélet vezetett az emelvény tetejére.

Benedek Tibor csapatkapitány a korszakos sorozat állomásait értékelve úgy fogalmazott, "Sydney-ben megszereztük a címet, Athénban megvédtük azt, Pekingben pedig történelmet írtunk."

Övé az olimpia búcsúmondata, rendben?

Kiküldött munkatársunk jelenti