Verőfényes napra ébredt Peking - írhatnám lírai húrokat pengetve, de maradjunk a prózaibb megfogalmazásnál: az előző reggellel ellentétben pénteken nem ömlött az olimpia ide-oda cikázó embermasszájának nyakába az eső, nem tocsogott az edzőcipőkben a víz, nem száradtak átázott anorákok a sajtóközpont székein, s egyáltalán, nem kívánta az ember a pokolba az egész napot már akkor, amikor az még el sem kezdődött. Ráadásul a magyar sport újabb, csütörtöki felképelése után volt némi ok a bizakodásra, hogy ennél csak jobb jöhet, és sikerül végre beérni Bahreint meg Üzbegisztánt, bár az itt eltöltött két hét nagyfokú szerénységre, nem utolsósorban jelentős óvatosságra intett bennünket.
Kivágta a magas C-t
Az 1000 méteres viadalok nyitányaként Benkő Zoltán kilencedik lett a kajak egyesben, úgyhogy volt idő ráhangolódni az első "reményfutamra". Az éhkopp határán lévő magyar kompánia tűkön ülve várta, hogy végre valahára (a tizennegyedik napon...) átélje az érzést, amit a korábbi játékokon ekkorra már oly sokszor, de eleinte aggódva konstatáltuk, hogy a szólista kenusok mezőnyében Vajda Attila az élen haladóktól leszakadva szeli a vizet, s féltávnál még csak ötödik. "Semmi baj" - hangzott a lelátó szakértői köreiből, és ezt alátámasztandó az Athénban bronzig jutó szegedi sportoló ötszáznál már beérte az üzbég Menkovot, valamint a címvédő spanyol Calt, 750-nél pedig röhögve (?) maga mögött hagyta összes vetélytársát. Ő már tudta, mi is sejtettük, hogy itt az átok (vagy mifene?) vége; amikor ránéztem az órámra, 15.49-et mutatott, amikor ránéztem Vajdára, az égnek emelte a lapátját, és olyasmit üvöltött a nagyvilágnak: "Megvan!"
Bizony, megvolt: az éremtáblázaton e pillanatban hirtelenjében huszonnyolc helyet lépett előre Magyarország... Baráth Etele sportági elnök egy "így csak a legnagyobbak tudnak nyerni"-vel kommentálta a történteket, én pedig a győzelem historikus jellegére hívnám fel a figyelmet: a C-1-esek mezőnyében negyven éve sikerült legutóbb olimpia dobogó tetejére állni, Mexikóvárosban Tatai Tibornak.
A tavaly vb- és Eb-elsőséget szerző, 25 éves kenus Peking első magyar olimpiai bajnokaként a partra kicsorogva, az orra alá dugott telefonba annyit mondott édesanyjának, hogy "köszönök mindent, de ne haragudj, nem tudok beszélni", majd még mindig levegő után kapkodva a mikrofongyűrűben azért kipréselte: "Nagyon elmentek az elején, de tudatosan visszafogtam a tempót, nehogy elfáradjak a végére. Nem tudok mást mondani, nincs miről beszélni: bajnok vagyok!" Aztán távozóban csak-csak mondott még valamit, de azt már egészen halkan. "Koló végig velem volt, és én biztos vagyok benne, hogy ő segített a hajrában."
Kolonics György öt és fél hete meghalt, de valóban ott járt Shunyiban: ha elfogadjuk, hogy a léleknek van ereje, efelől kétségünk nem lehetett.
Mindjárt írok arról a futamról is, ahol az egyik hajóban neki kellett volna térdelnie, de előtte egy másikról, amelyben lehet, hogy másoknak kellett volna ülniük. Nem nagyon hosszabbítanám a dolgot: a Kovács Katalin, Szabó Gabriella, Kozák Danuta, Janics Natasa összetételű, aranyesélyes női kajaknégyes magabiztos második lett az egyébként olimpián 1996 óta veretlen németek mögött. A Fábiánné Rozsnyói Katalin kezei közül szép sorban elmenekülő kvartett három tagja csalódottságát a legkevésbé sem titkolva, némán, fejét elfordítva battyogott el a tudósítók előtt, csak Kovácsnak akaródzott megszólalnia: "Azt sajnálom a legjobban, hogy nem tudtuk megcsinálni, amire képesek vagyunk."
Nem gondoltuk volna, hogy egy ezüst miatt még szívjuk a fogunkat ezen az olimpián, azt meg pláne nem, hogy kisvártatva az emelvény helyett egy hátsó stégen kell látnunk a Kammerer Zoltán, Kucsera Gábor kajakpárost.
A tetejébe azok után, hogy 250-nél erősen nyújtogattuk a nyakunkat, mert a szintén elsőségre pályázó hajó ment, mint a rakéta, és 500-ig két "csónaknyi" előnyre tett szert. A kamikázetaktika azonban nem vezetett eredményre, 750-nél a később a fehéroroszok mögött második németek már a nyomukban lihegtek, 800-nál a magyarok végképp "kidurrantak", és a tribünnel vonalba érve már látszott: oda a medál is. Ötödikként evezett be a háromszoros olimpiai bajnok és az újonc duója, s a már emlegetett stégen nehéz volt eldönteni, melyikük van jobban kiakadva. Kammerer a földet fixírozva merengett, és arra jutott, hogy "ha újra kezdhetnénk, ugyanígy csinálnánk mindent; így szoktunk kezdeni, legföljebb máskor jobban bírjuk a végét", a lábát a vízbe lógató Kucsera pedig azzal oldotta fel a helyzetet, hogy "na, jó, menjünk a francba..."
Viszont boruljunk le a kenukettesek között a döntőbe jutással már minden elvárhatót elérő Kozmann György és a Kolonics helyét átvevő Kiss Tamás nagysága előtt! A csupán egy hónapja összetérdelő tandem váratlanul jól tartotta magát a vetélytársakkal, s a finis előtt már azon lelkendeztünk, hogy mekkora szenzáció a negyedik hely. Ők ehelyett tovább lapátoltak, a románok elé kerültek, és a célban láthatóan nem értették az egészet. Harmadikak? Mi? - valami ilyesmi volt leolvasható az arcukról.
A parton már földöntúli boldogság költözött a két fizimiskára, de miközben a magyarok éppen tévéinterjút adtak, a tőlük másfél, tőlem három méterre nyilatkozó német egység "hátsó" embere, Thomasz Wylenzek a földre rogyott. Az életnél nincs nagyobb drámaíró című közhelylyel most nem hozakodnék elő, ellenben azzal igen, hogy az összecsukló versenyzőt tizenöt másodperc múlva három orvos vette kezelésbe, ám a falfehér arcok sorfalában még akkor is mozdulatlan volt, amikor már a hordágyon feküdt, s az egészségügyi brigád futólépésben szállította az elsősegélyszobába... Az esetet követően néhány mélyebb levegővétel következett, hiszen ekkor még nem tudhattuk azt, amit a német küldöttség szóvivője jóval később, a sajtószobában bejelentett: Wylenzek már jól van.
Huh...
Az ijedség közepette el ne feledkezzem róla, hogy Kiss Tamás fülig érő szájjal számolt be érzéseiről ("Csak vigyorgok, mint egy hülye, el sem tudom hinni, hogy olimpiai érmem van), míg Kozmann visszafelé tekintgetett: annyit dolgoztunk a közösen töltött egy hónapban, mint normális esetben egy év alatt. Majd Kolonicsra emlékezve megjegyezte: "A bronzot neki küldjük, mert neki köszönhetjük."
A páros vagy félórával ez után futott csak össze a trénerrel, Ludasi Róberttel, s az újabb szívfacsaró jelenetsorból én most csak egy vidámabb epizódot idéznék, jelesül azt, amikor a 21 éves Kiss megkérdezte az edzőt, "Mester, mostantól tegezhetem?" Mire a válasz: "Menj már, fiam, egy bronz után?!" Aztán egymásra borultak.
Ide kapcsolódó hír, hogy Gyenesei István, a helyszínen tartózkodó "sportminiszter" közölte, a Kozmann, Kiss páros odahaza az olimpiai győzteseket megillető jutalmat kapja, s szintén shunyi történés, hogy a program záró viadalán a férfi kajaknégyes (Sík Márton, Beé István, Vereckei Ákos, Bozsik Gábor) ötödik lett.
Tizenhárom napon át négy második, egy harmadik hely; két óra leforgása alatt egy arany, egy ezüst, egy bronz. Jön-e a folytatás szombaton?
Az elődöntő Biros kegyetlenül bevarrt lövésével kezdődött, s noha a két fél a továbbiakban nemigen akart elszakadni egymástól, a második negyed elején a rivális meglépett (3:6), ám mindenekelőtt a bombaformát villantó Kiss Gergely és a Szécsi helyére a kapuba küldött (másik) Gergely jóvoltából még ugyanebben a szakaszban sikerült utolérni a tétmeccsen még soha le nem győzött délszlávokat. A nagyszünet után Madaras pillanatai következtek, Varga Dénes hálószaggató löketénél pedig az eredményjelző nézegetése ájtatos tekintettel: 9:7 "ide".
A kétgólos magyar előnynél kezdődő utolsó periódusban, három perccel a vége előtt még egyszer összeszűkült a gyomor (9:9), de a hajrában jött Kásás, aztán ismét a "kis" Varga, Dénes (11:9), s már csak a hagyományos puszilkodás volt hátra.
A mérkőzés közben magát - jobbára örömében - rekedtre ordító Kemény Dénes kapitány higgadtan kommentálta a sikert. "Túl vagyunk az eddigi legfontosabb meccsünkön" - adott helyzetjelentést, és ehhez a partról legföljebb azt lehet hozzátenni, hogy Amerika csak vasárnap jöhet el: a szerbeket bombameglepetésre 10:5-re "elkenő" Egyesült Államokkal vívandó döntő otthoni idő szerint 9 óra 40 perckor kezdődik.
A "maradék" kettőt Jörgen Perssonnak és Zoran Primoracnak hívják, s közös vonásuk, hogy már a játék húsz évvel ezelőtti olimpiai premierjén, Szöulban is püfölték a labdát. Nem mai "gyerekek", ráadásul a négy közé kerülésért egymás ellen játszottak: a skandináv 4:1-re győzött.
Európa pekingi legjobbjáról, a svédületes Perssonról még annyit, hogy (hohó!) szeptembertől a magyar bajnok játékosaként gyakran láthatjuk az otthoni asztaloknál: "az év igazolásán" a BVSC nemzetközi kupameccsein és hazai rangadóin lehet majd nagyokat ámuldozni, amikor megy a fonák, indul a tenyeres.
Szombat délelőtt a - naná, hogy kínai - világranglista-vezetővel, Wang Haóval mérkőzik a döntőbe jutásért. Tegyük a szívünkre a kezünket: gondoltuk volna két hete, hogy egy svédről szól a magyar olimpiai tudósítások egyik fejezete?
Kiküldött munkatársunk jelenti
