Persze mit sem értettünk a nyolc szóba sűrített nemzeti drámából, ellenben pontosan érzékeltük a történelem tankönyvben szokatlan líra bornírtságát. Ahogy egyébként azt is tudtuk, hogy az elsős angolkönyv szuper, a másodikos gyenge, az irodalomkönyveket pedig bizonyára pókháló lepte professzorok írták, akik harminc éve nem láttak gyereket.

Ha innen nézzük a kérdést, az egész tankönyvvita művinek tűnik: hiszen a gyerekek reakcióiból a tanároknak pontosan kell tudniuk, melyik könyv jó és melyik nem, így hát világos, hogy azt rendelik meg, amelyik hasznos, értelmes és tán még élvezetes is. Elvégre piacgazdaság van, lehet miből választani. És innen nézve nevetséges túlbuzgóságnak is tetszhet, hogy az oktatási tárca olyasféle szabályok bevezetésén ügyködik, mint hogy a tankönyvi szöveg hány százaléka állhat 150 betűhelynél hoszszabb mondatokból. Pláne most, amikor nyakunkon a becsengetés.

Ilyenkor, amikor a "hivatali tehetetlenség" akadályozza, hogy szeptember elsején minden kisdiák asztalán kékbe kötve várhassa a tanévet a ropogós-friss tankönyv, persze könnyű elfeledkezni arról, hogy épp két és fél évük volt a kiadóknak a mondatok megkurtítására, a szövegtenger oldására. 2006 elején derült ki, hogy az új kritériumoknak nem megfelelő könyveket csak két tanévre akkreditálják; aki időben lépett, az már akkor öt évre kaphatta meg a hivatali jóváhagyást. Hibázni tehát inkább az hibázott, aki az utolsó pillanatig halogatta az eljárást. Igaz, a hazai viszonyok ismeretében talán joggal reménykedett: ha elegendő ideig és kellő hangerővel háborog azon, hogy feleannyi idegen szót lehet bepréselni a kémiakönyvbe, mint eddig, majd visszavonják ezt a szabályt is.

És meglehet, valóban életszerűtlen egy kissé, hogy betűszámlálással és ábramennyiség-előírással kényszerítsük rá az oktatásügyet a gyerekbarát tanításra. De hát tudvalevő: az 1978-as tantervi reform óta a lexikalitás háttérbe szorítása és a képességfejlesztés a jelszó, csak épp a gyakorlatban lett minden változtatással egyre több a név, az évszám és a képlet az anyagban. Mert általánosságban persze mindenki egyetért a gondolkodásra nevelés elvével - de amikor arról van szó, hogy az ő tárgyából kéne elhagyni Csehov életét vagy a huszita felkelést, akkor gyorsan visszatér a régi jó, bevált tankönyvhöz.

Nem állítom persze, hogy most szeptemberben, amikor jó néhány könyv nem érkezik meg időben az iskolákba, az nem lesz kellemetlen tanárnak és szülőnek. Azt sem mondom, hogy amikor elkészülnek a Magyar Bálint-i elvek alapján korrigált tansegédletek, nem lehet majd bennük kellően rövid, de rossz mondatokat, fölösleges ábrákat, kacifántos idegen szavakat találni. Fölidézném viszont gimnáziumi matektanáromat, Vera nénit, aki négy éven át egyszer sem nyittatta ki velünk a tankönyvet. Órái mégis kifejezetten izgalmasak voltak, és bár a trigonometriát rég elfelejtettem, a gondolkodásmód, amelyre rávezetett minket, negyedszázada a legfőbb segítségem.