Nos, nekünk egy tíznapos utazás alatt mindkét műfaj egy-egy képviselőjével sikerült találkoznunk, de mindig kiderült, hogy az illető nem pontosan az, aminek látszik.

A hajléktalan valódi fedél nélküli volt ugyan, ám szlovénnak nehezen nevezhetnénk, tekintve, hogy származására és állampolgárságára nézve bosnyák. Az 50 körüli, borostás, de egyébként nem feltűnően ápolatlan férfi a telet Ljubljanában vészelte át, a meleg napok beköszönte óta pedig Mojstranában (a Júliai Alpok legmagasabb csúcsához közeli kis falucskában) egy padon, a pékség szomszédságában van a főhadiszállása. Ilyenkor főleg az üzlet ajtajába zárás után kitett, száradófélben lévő kiflikkel és patakvízzel táplálkozik, télen "adományokból" (koldulásból és a szociális szervezetek szolgáltatásaiból) él, nyáron alkalmi munkákat vállal, és a főszezonban - mint mondja - a turisták által otthagyott ételmaradék is terített asztalt jelent a számára.

Ami az újgazdagot illeti, ő tökéletesen illeszkedett a szerepéhez: kopaszra nyírt fej, napbarnított bőr, Miami Vice-napszemüveg, arany nyak- és csuklólánc, fényes Nike cipő, Porsche Carrera. Emberünk azért lóg ki a sorból, mert olasz: Triesztből jár át naponta Portorozban lévő optikai üzletét szemmel tartani.

Két esetből persze hiba lenne általánosítani, annyit azonban óvatosan megállapíthatunk: az eurót (és az uniós életszínvonalat) elsőként bevezető új tagállamként Szlovénia egyelőre látványosan bizonyítja, hogy az egyenlőtlenségek mesterséges tompítására építő skandináv gazdasági és társadalmi modell mediterrán körülmények között is életképes. A Svédországban és Dániában kikísérletezett, újabban Norvégiában és Finnországban is sikerrel kipróbált egyveleg legfontosabb alkotóelemét a (viszonylag) magas adókból finanszírozott (viszonylag) magas színvonalú közszolgáltatások jelentik. Szlovéniában az szja háromkulcsos (16, 27 és 41 százalék), de a nagyjából 1000 eurós, azaz 250 ezer forintos átlagfizetés már a 41 százalékos kategóriát jelenti, tehát sokan adóznak a legmagasabb sávnak megfelelően. Az áfa 20, a társasági adó 23 százalék - európai összehasonlításban egyik sem számít alacsonynak. Mindez szigorú ellenőrzési gyakorlattal párosul: mojstranai szállásadónk (a folyóparti házának tetőterét apartmanként hasznosító nyugdíjas hölgy) arra a Magyarországon rutinszerűnek számító kérdésre, hogy számla nélkül nem lenne-e olcsóbb, kertelés nélkül azt a választ adta: nekünk talán igen, ő viszont valószínűleg ráfaragna. És - bár időnként kísérletet tettünk rá - a továbbiakban sem sikerült semmilyen "papírmentes" árcsökkentő konstrukciót igénybe vennünk, sem a Triglav-csúcs alatt, sem később, a szlovén Adriánál.

Az adó tehát befolyik, és ebből a szlovén államnak némi nagyvonalúságra is telik. Hogy csak egyetlen példát említsünk, a 2,5 milliós országban egy 2005-ös felmérés szerint kevesebb mint 1200 otthontalan él, és rájuk egyedül Ljubljanában több mint ötszáz szálláshely jut.

A szlovén állami-önkormányzati szektor relatív bőkezűsége első ránézésre két okkal magyarázható: a "köznek" az általános jólétből adódóan keveset kell költenie a leszakadókra (Szlovéniában nincs egyharmadnyi, de még egyötödnyi szegény sem), a veszteséges, és ezért sokba kerülő közszolgáltatásokat pedig bátran privatizálják. Az utóbbira a legjobb példa, hogy számos városban - így Mariborban és a tengerparti településeken is - a tömegközlekedést a Veolia nevű multi működteti. Ennek "hátulütője" (ami egyben az el- vagy bérbeadás előfeltétele) hogy az államnak közszolgáltatási szerződést kell kötnie az üzemeltetőkkel, amihez világos ár- és költségviszonyok kellenek, előnye viszont, hogy a privatizált vállalatoknál megszűnnek az értelmetlen, pazarló beszerzések - nem vesznek például légkondicionáló nélküli, utólag már csak drágán hűthető járműveket, és hirtelen gazdája lesz mindennek, azaz elképzelhetetlen, hogy a sofőrök egymás buszait használják alkatrészforrásnak. (A Veolia beengedésével foglalkozó levelezőfórumokon persze olyasmit is lehet olvasni, hogy a nemzetközi cég bejövetele az utasok oldaláról egyelőre csak a vállalati logók átfestésén látszik, de azt senki sem vitatja, hogy az értelmetlenül csöpögő vállalati pénzcsapokat gyorsan elzárták.)

A szlovén társadalom annyiban kétségkívül hasonlít a svédhez, hogy az egyenlőségnek - vagy inkább a felfelé nivelláló társadalomszervezésnek - mindkét országban sok híve van. A svédekről azt mondják: náluk sem az autó, sem a ház alapján nem lehet eldönteni, hogy kinek mekkora a jövedelme. A házak külseje ehhez Szlovéniában is viszonylag kevés támpontot ad - az ország nagy részén az alpesi, a tengerparti sávban a mediterrán teraszos-cseréptetős stílus dívik, az otthonok külalakja nem igazán változatos. Belül már jóval nagyobbak a különbségek (amit azonban kevesen látnak: a szlovénok abban is a svéd példát követik, hogy ritkán hívnak meg valakit az otthonukba). Azt pedig egyelőre a fogyasztói kapitalizmus mézesheteit élő szlovénok sem tudják megállni, hogy ne státusszimbólumként tekintsenek az autóra: a siker legbiztosabb jele pillanatnyilag egy újabb Audi vagy valamelyik városi terepjáró (de itt sem elsősorban a külsőségek számítanak, inkább a kisebb koreai és japán zsebcirkálókat keresik).

Hogy a gazdaság mennyire dübörög, azt az utazó például az utak állapotán tudja lemérni: ez jobb ugyan a magyarországinál, de azért messze van a tökéletestől, annak ellenére, hogy például az autópálya-használatért - fizetőkapus rendszerben - elég sokat kell áldozni (a mintegy 250 kilométeres Koper-Tornyiszentmiklós útvonalon nagyjából 10 eurót, azaz 2500 forintot). Szintén elgondolkodtató, hogy az Adria-parti Izola legjobb helyén, a jachtkikötő mellett évek óta üresen áll egy gyár - a düledező üzemépület és a rusnya gyárkémény minden irányból elcsúfítja az amúgy idilli mediterrán városképet -, egy olyan övezetben, ahol amúgy már réges-rég egy szállodát vagy luxuslakóparkot kellett volna építeni. Másrészt viszont az országban gyakorlatilag munkaerőhiány van: beszéltünk olyan erdélyi magyar fiatalemberrel, aki eredetileg két hónapos nyári munkára érkezett, de ennek már három éve, azóta nem eresztik. - A munka kellemes, a fizetés nem nagy, de biztos, a hely gyönyörű - mondja a Zoltán néven bemutatkozó, Izolában irodaszékek összeszerelésével foglalkozó vendégmunkás (azt is hozzáfűzve: a szlovénok - akár a magyarországi, akár az otthoni magyarokkal összehasonlítva - a jövevényeket nem igazán szívlelő, nehezen barátkozó, kevéssé vendégszerető népnek tűnnek a számára). A jólétnek vannak meglehetősen egyértelmű jelei: gombamód szaporodnak a szupermarketek (a magyar határ menti, az országon belül a legszegényebbnek számító régiókban sem ritkaság, hogy pár ezer fős településeken egymás szomszédságában egy

Aldi - amit itt Hofernek hívnak -, egy Spar és egy Lidl is üzemel) és szinte minden faluban van erotikus bár is - sokszor a templom vagy az egyszemélyes hálakápolna szomszédságában - ami szintén egyfajta fokmérője a fizetőképes keresletnek.

Ugyanakkor az is látszik, hogy a szlovénok nem várnak a sült galambra: délnyugati szomszédunknál divat dolgozni - az újonnan felvett uniós országok közül messze itt a legmagasabb például a foglalkoztatási arány a nők körében -, és valamit "mikrovállalkozni" is: lépten-nyomon szobakiadókba, gyümölcsárusokba, apró, de jól felszerelt családi műhelyekbe (gumijavítóba, klímaszerelőbe, mobiltelefon-
szervizbe) botlik az ember. Ahogy izolai vendéglátónk fogalmazott: a tőkét itt már a 60-as évek óta nem dönteni, hanem gyűjteni akarják (akkor indult Nyugatra az első nagyobb vendégmunkáshullám, aminek nyomán nemcsak rengeteg pénz, de termelési-vállalkozási kultúra, és a felhalmozást, a beruházásokat támogató "polgári" szemléletmód is áramlott az országba), siránkozni pedig sosem volt szokás. Az állam szemmel láthatóan azon van, hogy segítse a polgárait a talpon maradásban - a szlovén parasztok például 2004 óta a teljes uniós mezőgazdasági támogatásra jogosultak (szemben magyar kollégáikkal), és a nekik járó pénzt maradéktalanul meg is kapják. Ami meg is látszik a szlovén mezőgazdaság versenyképességén: a gyümölcs- és zöldségárak a magyarországinál valamivel alacsonyabbak, a napszám viszont magasabb - ezért vásárolni és dolgozni is a határ túloldalán érdemesebb.

A szlovénok látványosan lubickolnak a bő másfél évtizede beköszöntött kapitalizmusban, közben azonban érezhető nosztalgiával tekintenek a jugoszláv időkre. A jugónosztalgiának nevezett jelenség manifesztumai zavarba ejtik a Magyarországról érkezett utazót - mert mit is kellene gondolni, ha az egykori Jugoszlávia legnyugatosabb, az önállóság tudatát mindvégig őrző, az elmaradottabb keleti országrészeket koloncnak érző államában kősziklákból kirakott, az egész hegyoldalt elfoglaló Tito-feliratokba, vagy a házak falán a proletariátust dicsérő, szépen karbantartott jelmondatokba botlunk? Izolában vörös csillagos partizánemlékmű (jugoszláv címerrel) és Partizánbrigád utca is van - se az obeliszk, sem az utcanévtábla nem úgy néz ki, mintha véletlenül felejtődött volna ott az előző rendszerből.

Mindebből az következik, hogy Szlovéniát tíz nap alatt nehéz megérteni. Arra viszont ennyi idő is tökéletesen elegendő, hogy az ember elszokjon a hazai viszonyoktól, és visszatérve, a szlovéniaihoz képest vadkapitalistának tűnő környezetben egy darabig idegenül érezze magát.