Aznap költözött bele a félsz, amely élete végéig nem hagyta el. Tudta, hogy ha a "táboron belül" valamelyik vezető kezéből kicsúszik a dolgok irányítása - márpedig Dubceket, minden rokonszenve dacára, ezek közé sorolta -, akkor azzal a szovjet vezetés kímélet nélkül leszámol. (Ezt a meggyőződését két évtizeddel később Gorbacsovra is kiterjesztette. Megjósolta, hogy vezetőtársai előbb-utóbb megpuccsolják. Ezért is látta jobbnak bizonyos távolságot tartani a Szovjetunió és az SZKP utolsó vezetőjétől, egyszersmind - fél szemét a moszkvai "keményvonalasokon" tartva - visszafogni idehaza azokat, akik "reformot akartak a reformban".) Dubcekben azonban, mint egy tizennégy éves, százötven centi magas, harmincöt kilós tornászlányban a gerendán, nem volt veszélyérzet. Egyszerűen nem akart hinni abban, hogy ő, Brezsnyev "Szásája", akárcsak Kádár '56-ban, hamarosan egy, a Szovjetunió felé tartó repülőgép fedélzetén találja magát (fogolyként - Kádár csak félig volt az), miközben a szovjet csapatok "rendet csinálnak" hazájában. Ha igaz az egykorú feljegyzés, a révkomáromi hosszú és teljesen meddő beszélgetés ezzel a riposztozással zárult:

Dubcek: "Ismerem őket (mármint a szovjeteket), a végső lépést nem fogják megtenni."

Kádár: "Te ismered őket, én meg jobban ismerem őket. Megteszik."

Kádár itt nem általános ismereteire és nem is a megérzésére támaszkodott. Augusztus 12-15. között Jaltában előzetes hozzájárulását adta "a csehszlovák nép megsegítéséhez", mivelhogy Brezsnyevék éppen ezt kérték tőle. Egyvalamit nem tudott csak: MIKOR indul az akció?

(Augusztus 21-e előestéje) Ágcsernyőn, július legvégén a teljes szovjet vezetés csupán annyi ígéretet tudott kicsikarni a Dubcek vezette csehszlovák pártelnökségből, hogy gondoskodnak a "szovjetellenes tartalmú" sajtómegnyilvánulások eltorlaszolásáról. Minthogy azonban a prágai vezetés egyáltalán nem volt hajlandó a demokratizálási processzus egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) vívmányát, a cenzúra eltörlését hatályon kívül helyezni, a szabad véleménynyilvánításban lubickoló csehszlovák lapok nemigen fogták vissza magukat. A szovjetek pedig, mintha csak erre vártak volna, nem késlekedtek a válasszal. Két hét sem telt el a híres-nevezetes pozsonyi hatpárti találkozó után (ahol Dubcek elkövette önnön politikai öngyilkosságát, miután aláírásával szentesítette a későbbi intervenció "ideológiai alapvetését", az ún. szocialista vívmányok védelmének közös kötelességét), az SZKP Politikai Bizottsága az ágcsernyői megállapodások felrúgásával vádolta meg a csehszlovák vezetést, hosszasan idézve a csehszlovák sajtó szovjetellenesnek minősített cikkeiből. Ez volt a két fél közötti "hidegháború" utolsó felvonása. Öt nappal később zajlott le az imént említett Dubcek-Kádár találkozó, és ugyanaznap (!) döntötte el az SZKP Politikai Bizottsága, hogy Csehszlovákia megszállása az augusztus 21-ére virradó éjszaka megkezdődik. Másnap, augusztus 18-án Moszkvába rendelték Kádárt, Ulbrichtot, Zsivkovot és Gomulkát, ismertették velük a (régen kész) katonai és a meghívottaknak is új politikai terveket. Ellenvetése állítólag senkinek nem volt. Az egybegyűltek tudomásul vették, hogy a CSKP "egészséges erői" a 21-ére virradó éjszaka akcióba lépnek, és meghívásukkal legitimálják a katonai beavatkozást. Ugyancsak augusztus 18-án a szovjet párt Politikai Bizottsága szupertitkos üzenetben tájékoztatta az egész párt felső szintű vezetőit arról, hogy Csehszlovákia "egy ellenforradalmi puccskísérlet küszöbére" érkezett. De a puccsisták - így a levél - nem kaptak többséget sem a pártvezetésben, sem a kormányban, sem a nemzetgyűlésben. Így "a többség" a Szovjetunióhoz, Bulgáriához, Lengyelországhoz, Magyarországhoz és a Német Demokratikus Köztársasághoz fordult katonai segítségért. Az SZKP Politikai Bizottsága ezt jóváhagyólag megszavazta. 21-én elindulnak a testvéri tankok, hogy megvédjék Csehszlovákia szuverenitását, függetlenségét az imperialista mesterkedésekkel szemben - na meg a csehek és szlovákok szocialista jövőjét. Szól a levél.

E szigorúan belső használatra szánt iromány két, perdöntő mozzanata azonban - ellentétben azzal, amit ma is gondolna az ember - nem szovjet találmány volt, hanem a prágai vezetés reformellenes, rendíthetetlenül Moszkva-hű csoportjának álláspontját, illetve sugalmazását közvetítette.

Itt jön be a képbe az a bizonyos segélykérő levél, amelyet egy "ismeretlen elvtárs" juttatott el Leonyid Brezsnyevhez Pozsonyban, augusztus 3-án, annak a bizonyos hatpárti találkozónak az idején. A levelet a CSKP elnökségének három tagja (Bilak, Kolder, Svestka), egy póttagja (Kapek) és a KB egy titkára (Indra) írta alá. Ebben pontosan az volt olvasható, hogy Csehszlovákiában "a jobboldali erők olyan feltételeket teremtettek, amelyek alkalmasak egy ellenforradalmi puccs lebonyolítására".

Kéretik a "puccs" szóra figyelni. (Az "ellenforradalom" kevésbé érdekes. A szovjet vezetés 1968 késő tavasza óta az egész prágai reformfolyamatot ellenforradalminak tekintette és minősítette.) Azok, akik a levelet aláírták, továbbá a velük egy húron pendülők, saját egzisztenciájukat féltették a CSKP szeptemberre tervezett rendkívüli kongresszusától. Biztosak voltak benne, hogy a reformerek, a küldöttek túlnyomó többségének bizalmát élvezve megtisztítják az egész Központi Bizottságot a reform ismert ellenfeleitől: elsősorban őtőlük.

(Vagy 40 konzervatív KB-tag tartott attól, hogy "odavetik őket a farkasoknak".) Félelmük nem volt alaptalan, és talán még a "puccs" kifejezés is indokoltnak mondható. (Bátorságomat a nem is olyan távoli múltból merítem. AZ MSZMP 1988. májusi pártértekezlete például puccsszerűen távolította el a Központi és Politikai Bizottságból a Kádár-korszak meghatározó figuráit...)

A szovjet vezetésen még inkább eluralkodott a frász. Brezsnyevék nem emberekben, hanem politikában gondolkodtak.

A maguk módján. Észjárásuk szerint az egész csehszlovákiai fejlődés akkor vett volna igazán tragikus fordulatot, ha ez a bizonyos, tervbe vett pártkongresszus szentesíti Dubcekék "akcióprogramját", a politikai szervezkedés új, civil formáit, a cenzúra eltörlését, a sajtó- és a véleménynyilvánítás szabadságának sehol másutt nem gyakorolt formáit; ha szakít az ún. demokratikus centralizmussal és így tovább. Márpedig hogy szentesíti, abban éppoly biztosak voltak, mint Bilakék a leváltásukban. És ha egyszer egy kommunista párt kongresszusa valamit szentesít, onnan nincs visszaút. (A nagy testületi döntések megváltoztathatatlanságába vetett szinte vallásos hit jellegzetes vonása volt a szovjet típusú rendszereknek. Itt ismét egy frissebb, ismét magyar példával bátorkodom élni. Kádár János 1981 októberében nem a Politikai Bizottsággal, hanem a párt teljes Központi Bizottságával szavaztatta meg a Nemzetközi Valuta Alaphoz benyújtott csatlakozási kérelmünket, nehogy a szovjetek visszavonulót fújathassanak...)

A katonai beavatkozás elsődleges célja az volt tehát, hogy elejét vegyék a pártkongresszus megtartásának. (Később ezen a célkitűzésen kényszerűen módosítottak: törölni kell a határozatokat. Idővel törölték is.)

Visszatérve most a szovjet belső párttájékoztatásnak a többség/kisebbség tárgyában olvasható okfejtéséhez. Az, hogy a "puccsisták (értsd: a pártkongresszus öszszehívását követelők) nem kaptak többséget", homályosan hazug, de nem egészen hazug szófordulat volt. Két oknál fogva sem. Az egyik, hogy maga Dubcek is hónapokon át ellenállt a rendkívüli kongreszszus ötletének, az alulról jövő nyomásnak. A másik, hogy akkor, amikor a segélykérő levél fogant - s az invázió pillanatában is - az elkötelezett reformerek valóban számszerű kisebbséget alkottak a CSKP tizenegy tagú elnökségében. Öten voltak csak (Dubcek, Cernik, Smrkovsky, Kriegel, Spacek), szemben három keményvonalas aláíróval (Bilak, Kolder, Svestka) és három, se hideg-se meleg, ám inkább konzervatív figurával (Piller, Barbirek, Rigo). Bilakék valószínűleg elhitették a szovjetekkel, hogy a hat ember egy táborba terelhető, s alkalmas pillanatban, többséget alkotva, határozatot hoz majd a szovjet (és szövetséges) csapatok behívásáról. Az alkalmas pillanat 1968. augusztus 2o-án este érkezett el, amikor a CSKP Elnöksége éppen ülésezett. A "többséget" az SZKP vezetői tehát pár nappal korábban mintegy megelőlegezték. Ami azonban pancserségnek bizonyult.

(Invázió) Az öt ország katonái 1968. augusztus 2o-án 23 órakor léptek akcióba. Egészen pontosan: ekkor landoltak az első szovjet katonai szállítógépek Prága repülőterén. Szárazföldön a szovjet, keletnémet, lengyel, bolgár és magyar csapatok 21-én hajnalban lépték át a csehszlovák határt. A CSKP Elnökségének ülése - tekintettel a pattanásig feszült helyzetre - ekkor még nem ért véget. Olyannyira nem, hogy Bilakék még elő sem állhattak a szovjet intervenciót ("segítségnyújtást") kérő javaslatukkal. Őket magukat is meglepte, hogy a megbeszélt forgatókönyvet szovjet barátaik egyszerűen felrúgták. Soha nem tudódik ki, lett volna-e esélye egy ilyen határozat megszavazásának, mert percekkel a támadás kezdete után a CSKP Elnöksége 7-4 arányban (Bilak, Kolder, Svestka és Rigo ellenszavazatával) jóváhagyott egy teljesen ellentétes tartalmú közleményt. A "többség" - a valódi - az alábbiakat rögzítette. 1. Az öt ország csapatainak bevonulásáról se a köztársaság elnökének, se a CSKP főtitkárának, se a kormány elnökének nem volt tudomása. 2. Mindenki maradjon a helyén, és őrizze meg nyugalmát. 3. A bevonulás ellentétes a nemzetközi joggal és a szocialista államok körében kialakult normákkal. A csehszlovák néphadsereget utasították: ne mozduljon a laktanyáiból. Mint látni, a közlemény több mint visszafogottan fogalmazott. Teljességgel hiányzott a "csapataink harcban állnak" Nagy Imré-s hangja, de még a tiltakozásé is.

Közben a KGB egységei - nyugtázzuk: a csehszlovák állambiztonság nagyfokú közreműködésével - lefogták (helyesebben: elrabolták) Dubceket, Smrkovskyt, Cerniket, Kriegelt, s Lengyelország, majd a Kárpátalja érintésével Moszkvába szállították őket. Közben az országot elárasztotta az értetlenség, a harag és a gyűlölet. Tömegek hullámzottak az utcákon - főként a cseh városokban -, és egyfolytában magyarázgatták a szovjet harcosoknak, hogy mekkora tévedés volt bevonulniuk, hiszen itt ellenforradalomnak nyoma sincs, az orosz embereket hagyományosan szeretik, kommunisták vezetik az országot, egyetlen vörös csillagot nem vertek le stb. Elszigetelt esetektől eltekintve vérontás nem volt. A szovjet katonák hiába keresték azt a negyvenezer fegyveres ellenforradalmárt, akiről a szovjet távirati iroda vizionált. A történelem malmai nem az utcákon, hanem Moszkvában őröltek tovább.

(Moszkvai tárgyalások) A szovjetek kissé boldogtalanok voltak attól, hogy azok a meg nem nevezett csehszlovák párt- és állami vezetők, kiknek a segélynyújtási kérésével az inváziót indokolták, sehogy sem akarnak a nyilvánosság elé állni, egyszóval a nagy vállalkozás (a "Duna" hadművelet) politikai része kétszeresen is befuccsolt. Éppen ezért úgy döntöttek, hogy Ludvik Svoboda tábornokkal, a köztársaság elnökével fogják utólagosan legitimáltatni a megszállást. Svobodát egy - "vegyes felvágott", jobbára helyettesekből álló - "küldöttség" élén - meghívták Moszkvába tárgyalni. Itt azonban módfelett kellemetlen meglepetés érte őket. A kemény és jellemes agg katona (aki a második világháborúban szovjet oldalon harcolt) nem volt hajlandó addig tárgyalni, amíg a küldöttségbe be nem vonják a Szovjetunióba hurcolt Dubcek-csoportot. Engedtek neki. A moszkvai tárgyalások szovjet szempontból látszólag eredménytelenül, valójában roppant eredményesen zárultak. Eredménytelenül annyiban, hogy a csehszlovák küldöttség "elvi kérdésekben" (a megszállás indokolatlan volta, az akcióprogram megtartása, a Dubcek-féle politika testületi - varsói keltezésű - kritikájának elutasítása) nem engedett. Ezek a dolgok Brezsnyevéket akkor nem izgatták. Szerfelett elégedettek lehettek viszont azzal, hogy a Svoboda/Dubcek-féle "küldöttség" hozzájárult a szovjet csapatok ottmaradásához (tekintettel a nyugatnémet revansista veszélyre - íme, egy klasszikus szépségflastrom), a cenzúra ideiglenes helyreállításához és a szovjet részről súlyosan kifogásolt politikai és állampolgári szerveződések betiltásához. Mindebből azonban a csehszlovák közvélemény egyetlen dolgot tudott, és főképp, AKART megérteni: azt, hogy vezetői épségben hazatértek Moszkvából, és valamennyien a helyükön maradtak. Dubcek a párt, Cernik a kormány, Smrkovsky a parlament élén. Spontán, támogató tüntetések éltették a pártot (igen, a pártot) és a kormányt országszerte. Szomszédaink azt hitték, hogy immár szovjet támogatással mehetnek tovább a megkezdett úton. Ám ha Alexander Dubcek nem tudta, ők miért tudták volna, "kivel állnak szemben?!" (Kádár).