Andrej Jerofejevnek hívják ennek a politikai-esztétikai látványosságnak az egyik szereplőjét, illetve rendezőjét. A hajdani szovjet arisztokráciába - Sztálin tolmácsának, a párizsi nagykövet kisebbik fiaként - vétlenül beleszületett, igen tehetséges művészettörténésznek megadatott a "Nyugat"-ról való személyes tudás kiváltsága, a kortárs nyugati művészet ismerete, s a szovjet életre való reflexió. A 2001-ben a Tretyjakov Galéria legmodernebb irányzatokért felelős gyűjteményének kurátorává kinevezett Jerofejev hosszú évtizedeken át gyűjtötte a 60-80-as évek marginális művészetét, a szovjet-orosz szamizdatkultúrához tartozó dokumentumokat, alkotásokat. Fontos műveket archivált, többek között olyan alkotásokat is, amelyek a "szoc-art" szubkultúrájába tartoznak. Jerofejev - mint azt Jekaterina Gyogoty, a kortárs művészet szakértő kurátora egy a jelenlegi helyzetet elemző tanulmányában megállapítja - "világképe igen jól körvonalazott. Nézete szerint a művész feladata az, hogy megkeresse és kitapogassa a társadalom neuralgikus pontjait, majd megszegje a tabukat. Az állam pedig köteles eltűrni a művészetet, mert a művészet éppen ezáltal neveli a társadalmat". (Hetényi Zsuzsa fordítását itt köszönöm meg.)

Ez az áramlat a moszkvai konceptualizmus és a pop-art összefüggésrendszerében válik érthetővé: olyan ironikus politikai-esztétikai programról van szó, amelynek centrumában a széjjelválaszthatatlan szovjet/orosz ikonográfia felülírása, travesztiája áll. A szoc-art mindig a provokatív paródia nyelvjátékát használja, tehát ez a kontextusfüggő művészet nehezen érthető másként, mint politikai akcionizmusként: a szólásszabadságért folytatott cenzúraellenes közösségi tevékenységként. S minthogy a szovjet/orosz ikonográfia, utalásrendszer széjjelválaszthatatlannak bizonyult, épp ezért a szoc-art 1991 után ugyan bekerült a múzeumokba, de mindez nem jelenti azt, hogy eredeti értelmezési kerete jelentését vesztette volna. Ennek - mint látjuk - épp az ellenkezője történt. Legfeljebb annyi változott, hogy a paródia ma nem a szovjet, hanem az orosz, illetve a pravoszláv érzületet, büszkeséget sérti. Azaz: 1991 óta a kortárs orosz művészet éppúgy élvezheti, s élvezi a nyugati demokráciákban elterjedt művészeti szabadságot, mint a mindenütt ismerős cenzúraháborúkat, de igaz, ami igaz: ezek mértéke, harcmodora egyre kevésvé hasonlítható a klasszikus liberális-konzervatív államok művészeti intézményeit érintő tiltási stratégiákhoz.

2007-ben Jerofejev - akinek kurátorkénti működése a szoc-art modorának megfelelően működik - több, egymással összefüggő kiállítást rendezett, s ezek eltérő fogadtatása világosan mutatja, hogy az egyre kíméletlenebb posztszovjet cenzúra működése egyetlen pillanatig sem hasonlítható össze a szovjet állapotokkal. 2007 márciusában a II. moszkvai biennále keretében, a Tretyjakov Galéria Krimszkij Val utcai épületében nyílott meg a Szoc-art: politikai művészet Oroszországban és Kínában című kiállítás. Ezen a részben történeti, részben aktuális művészeti jelenségeket összefoglaló bemutatón számos olyan művet állítottak ki, amelyet aztán ugyanennek az évnek az őszén a párizsi Maison Rouge-ban megrendezésre kerülő kiállításra maga a kulturális miniszter nem engedett ki. Azaz a cenzúra esztétikája az eltérő kontextusnak megfelelően másként mér, működik Moszkvában, Párizsban, s ahogy a dolgok állnak, Magyarország esetében. Nálunk, a debreceni MODEM falai között megrendezésre váró Szoc-art kiállítás megnyitása - mint arról az MTI beszámolt - technikai okok miatt késlekedik. A moszkvai kiállításon minden további nélkül bemutathatták a Kék Orrok csoport egyik konceptuális fényképből álló művét, amelyen egy téli orosz (!) nyírfaerdőben két fiatal, azonos nemű katona csókolja, s öleli egymást. Ahogyan "átment" ugyanennek a csoportnak a másik konceptuális felvétele, amelyen három, mindössze színes alsónadrágot viselő férfi pihen egy díványon, arcukat Putyin, Oszama bin Laden, Bush elnök maszkjával takarva. Ahogy csak a párizsi kontextusban vált a cenzúra tárgyává a PG csoport Szlava Rosszija című, nem dokumentum jellegű, ellenben konceptuális fényképsorozata, amely 'a' korrupt rendőrt, 'a' koldusasszonyt, 'az' orosz prostituáltat ábrázolja. A posztszovjet cenzúra viszonyai annyit jelentenek, hogy mind a Kék Orrok, mind a PG tagjai - a Maison Rouge-ból való kitiltásuktól függetlenül - teljes nyugalomban folytathatják tevékenységüket, amelynek centrumában az orosz büszkeség és patrióta Nyugat-ellenesség kritikája, illetve adandó alkalommal megerősítése áll. A Kék Orrok közérthető, provokatív akciószínházáról készült konceptuális felvételei továbbra is - egyre magasabb árakon - szerepelnek moszkvai, londoni, berlini, New York-i galériákban. Ugyanakkor a 2007-es év során a Tretyjakovot több alkalommal nyilvánosan is bíráló Jerofejevet pár héttel ezelőtt elbocsátották a múzeumból, s jelenleg sem sok jel mutat arra, hogy korábbi munkatársai vele kívánnának tartani.

Mindez már nyilván összefüggésbe hozható, s hozandó is ennek a spektákulumnak a sötétebb oldalával, ahol minden jel szerint komolyabb események zajlanak, s ahol Jerofejev stratégiája is jóval több kérdést vet fel.

A teljesen független, fontos archívummal, könyvtárral rendelkező Szaharov múzeumban került sor ugyanis 2007-ben a Tiltott Művészet 2006 című kiállításra, amelynek kurátora ugyancsak Jerofejev volt. Ez az intézmény, névadójához méltó bátorsággal, kérlelhetetlen szigorral küzd a korlátozhatatlan szólásszabadságért, ami a kortárs Oroszországban - ha nem művészet-, hanem direkt politikáról van szó - nem épp veszélytelen kérdés: lásd a szó szerint gyalázatosan kivégzett tényfeltáró újságíró, Anna Politkovszkaja történetét. Ezen a kiállításon a 16 év feletti nézők egy ideiglenes fehér falba vágott lyukakon át nézhették meg a "veszélyesnek" tekintett, az előző év során valamiként egy-egy kiállításon visszavont, tiltott műveket. Az itt szereplő művészeknek - így például Koszolapovnak vagy a Kék Orrok vagy a PG csoportnak - részben azonos, részben hasonló művei közben láthatóak voltak - ugyancsak Jerofejev rendezésében a Tretyjakov Galériában. Mindez önmagában véve is indokolttá teheti, hogy a kortárs orosz kurátorok-kritikusok - mint például Jekaterina Gyogoty - miért kritizálják Jerofejevet érzéketlen, gyakran értelmetlen provokációi miatt. Ugyanis ezt a kiállítást - a Szaharov Intézet direkt politikai kontextusának megfelelően - sokkal komolyabb és komorabb válaszlépés követte. A kerületi ügyészség vallás- és oroszellenesség címén vádat emelt mind Jerofejev, mind a múzeum kiváló igazgatója, Jurij Szamodurov ellen, s a tárgyalás, amely a több év börtön kiszabását is lehetővé tévő ítélettel fenyeget, 2008 augusztusában kezdődik. Egybehangzó vélemények, illetve a Szaharov Múzeum honlapjának tanúsága szerint a múzeum bezárása elkerülhetetlen. (Talán e cikk keretei között megengedhető egyetlen személyes utalás: 2007 októberében - Kiss Ilona, a Magyar Intézet akkori igazgatónőjének segítségével - részt vehettem a Szaharov Intézet Kortárs Művészet és tabuk című kétnapos konferenciáján, ahol is kezdtem megérteni a posztszovjet cenzúra kulturális logikáját, a különböző intézmények bonyolult viszonyrendszerét, s láthattam a gyakorlatban Jerofejev stratégiájának működését.)

2008. május 29-én Jerofejev, illetve a Szaharov Múzeum munkatársai sajtótájékoztatót tartottak a dolgok állásáról. A nyilvános, művészeti akcióval összekötött rendezvényre a moszkvai művészeti világ egyik fontos terében, a Vinzavod egyik területén lévő Aidan Galériában került sor. A sajtótájékoztatót Jerofejev performance-ként kívánta használni, s ezért felkérte a kortárs művészek legújabb nemzedékéből álló "Háború" kollektívát a részvételre. Ez a csoport ugyancsak a provokatív kollektív műalkotásairól ismert. 2008. március 3-án például a moszkvai Biológiai Múzeumban Baszás a medvéért címen rendezték meg a flash mob eljárását követő, csoportszexből álló akciójukat. (A szójáték nyilvánvalóan az új elnökre utalt.) Hogy az akció előtt Viagrát fogyasztó heteroszexuális párokba rendezett alkotók valóban közösültek-e, vagy csak imitálták azt, bizony sem a video-, sem a fényképfelvételek alapján nem dönthető el. A Háború csoport tagjait arra kérte, hogy a sajtótájékoztató alatt különböző ortodox fasiszták képeit függesszék ki - ne felejtsük el, hogy a Tiltott Művészet kiállítás elleni ügyészi érvek döntően valláserkölcsi sérelmekkel állnak összefüggésben -, azonban a csoport tagjai túlteljesítették a tervet, s a képeken obszcén feliratokat is elhelyeztek. Autentikus források szerint az elmúlt napokban vádat emeltek az Aidan Galéria vezetője ellen.

Ezért gondolom, hogy Jerofejev - aki már több fényes állásajánlatot tudhat magáénak - nemcsak játssza, de rendezi is ezt a művet: a posztszovjet cenzúra már nem egy totális társadalom nyilvánossági szerkezetében zajlik.

A magyar közönséget - ritka módon - hirtelen közelről érintheti mindez, a MODEM tervezett kiállítása kapcsán. Debrecenben jelenleg már láthatók szocreál kiállítások, de a koncepció egészét csak akkor értelmezhetjük, kritizálhatjuk, ha végül - reményeink szerint - megérkeznek Magyarországra a szoc art művek, vagy azok egy része is. Mindez alkalmat teremthet arra is, hogy összehasonlítsuk a párizsi és debreceni tilalmi listákat: ami a posztszovjet cenzúra kultúrájának egyik ritka alkalma lehet.