Egy huszonkét éves, szó szerint aranylábú jamaicai előtt térdel a világ, a sportra szakosodott újságírók pedig lázasan keresik a jelzőket. Keresik, de aligha találják a legmegfelelőbbet; az Usain Bolt nevű csodalény olyat tett, amit még senki az atlétika történetében: egyaránt világcsúccsal nyerte az aktuális olimpia százas és kétszázas versenyét. Aki mindkét futást látta, az aligha hitt a szemének: olimpiai döntőt ilyen könnyedén, lazán, magától értetődően ember nem nyert még meg. Hát még kettőt...
Nagyon nagy Bolt
Ki ez a fiatalember? - kérdezi a világ, pedig túlzás volna azt állítani, hogy a semmiből toppant elénk. A tavalyi, oszakai világbajnokságról már volt egy kétszáz méteres ezüstérme - csupán Tyson Gay volt nála gyorsabb -, és ugyanott tagja volt hazája ugyancsak második helyezett négyszer százas váltójának. Akár a "későn érő típus" jelzőt is ráaggathatjuk, hiszen tizenöt évesen (!) már junior világbajnoki címet szerzett 200 méteren - ilyen fiatalon még senkinek sem sikerült ez a bravúr -, egy évvel később pedig ifjúsági vb-aranyérmes volt, ugyanezen a távon. Aztán négyéves csend következett - két esztendőt makacs sérülések miatt ki kellett hagynia -, hogy annál nagyobbat szóljon mindaz, amit Pekingben bemutatott.
A huszonkettedik születésnapját éppen tegnap ünneplő Bolt a Jamaica északi részén található Trelawny nevű városában jött a világra. Gyerekként a krikett vonzotta, ám különleges robbanékonyságát látva két edző, Pablo McNeil és Dwayne Barrett átcsalta az atléták közé. Tizenöt évesen 21,81 másodpercet tudott kétszázon, 48,28-at négyszázon. Valószínűleg ember nem emlékszik rá, pedig tiszteletét tette Debrecenben, a 2001-es ifjúsági világbajnokságon is; ami azt illeti, különösebb nyomot nem hagyott maga után, miután nem került döntőbe kétszáz méteren, holott egyéni rekordot (21,73) futott. (Amúgy tizennégy évesen...) Annál inkább remekelt az imént említett, hazájában rendezett junior-világbajnokságon: a tizenöt esztendősen már 196 centire nőtt fiatalember aranyérmet szerzett.
Sérülések, gyógyulások, rehabilitációk váltották egymást, mígnem 2007-ben már stabilan futotta a jó időket, az idén pedig berobbant a világ legjobbjai közé. Május utolsó napján New Yorkban feliratkozott a csúcstartók irigyelt névsorára: 9,72-es rekordot repesztett száz méteren. Ő maga sem értette, miért éppen a legrövidebb távon sikerült először az áttörés: kevesen tudják, hogy lustaságból vállalkozott csupán a százas megmérettetésre. Saját bevallása szerint rühelli a hosszabb távú futásokat, márpedig a stabil négyszáz méteres eredményekhez edzéseken hatszázakat kell sorozatban teljesíteni, amihez nem fűlik a foga. Ezért lett a kedvence a kétszáz, és ezért futott négyszáz helyett inkább százat. Az utóbbi távon a rajttal volt sokáig gondja: többnyire beragadt, amúgy is húsz-harminc méter táján képes kiegyenesedni, vagyis hetven-nyolcvan métere marad arra, hogy a végsebességet produkálva kihozza magából a legtöbbet. Ezért is hezitált azon, hogy vállalja-e a százas indulást Pekingben, ugyanis egy esetleges kudarc - dacára annak, hogy ő a világcsúcstartó - kétszázas teljesítményére is hatással lehetett volna. "Az első két lépés a kritikus, ott dől el minden. Ha semmi váratlan nem jön közbe, a többi már repülés" - foglalta össze véleményét a vágtaszámról Bolt.
A pekingi száz méterről alighanem többet beszélnek majd, mint a kétszázas duplázásról. Fölényes vezetése tudatában hetven méternél "kitette az evezőket", fékezve ezzel a lendületet, egyébként meg a táv felétől önmagát nézte a kivetítőn. Így is 9,69 lett a vége, és a szakemberek azóta elemzik, mennyi lenne a világcsúcs, amennyiben alázatosabban, "kisebb arccal" szalad. Aztán kétszázon már valóban futott, így sikerült két századdal megdöntenie az utolérhetetlennek tartott Michael Johnson rekordját. "Hihetetlen, amit Usain csinált. A rajtja, a finise, az ideje, mind-mind hihetetlen. Ő a Superman 2., nem is kétséges" - áradozott utódjáról az amerikai legenda.
Bolt még meg sem tette a tiszteletkörét, máris vita kezdődött arról, sosem látott tehetségről van-e szó vagy mindössze az történt, hogy "kokszosok között a legkokszosabb" nyert. Ben Johnson 1988-as olimpiai győzelme, majd három nappal későbbi diszkvalifikálása óta a száz méter legjobbjai, közülük is a csúcstartók minimum "gyanúsak". A kanadai - miután még tizenhat évvel később sem tért napirendre szöuli kizárása fölött - azt nyilatkozta, hogy a döntő valamennyi részvevője doppingolt, viszont ő volt az egyetlen, akit a hazája nem védett meg. Johnson akkori edzője, a jamaicai (!) származású Charlie Francis szerint ostobaság volt versenyzőjét megfosztani az aranyéremtől, ugyanis "a feltételek egyenlőek voltak: mindenki szteroidokon élt; ez senki előtt sem titok, csak az álszent emberek tagadják". Az 1991-es, tokiói világbajnokságon Primo Nebiolo, a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség olasz elnöke magából kikelve hagyta ott azt a sajtótájékoztatót, amelyen azt mondta neki az egyik újságíró, hogy a százas döntőben egyetlen sportoló volt "tiszta": Ben Johnson - aki egyébként a lelátón üldögélt...
E kényes témában még véletlenül sem szeretnénk véleményt formálni, csupán azokra a megjegyzésekre kívánjuk fölhívni a figyelmet, amelyek szerint széttárt karokkal, oldalra tekingetve, kivetítőt lesve méterekkel verni a komplett mezőnyt, soraiban olyan sztárokkal, mint például Asafa Powell, legalábbis elgondolkodtató cselekedet... A nem gyanakodók, az egyébként valóban fantasztikus teljesítmény előtt tisztelgők úgy vélik, hogy százévente egyszer születik ilyen tökéletes alkatú (a 196 centihez 86 kiló izom társul) atléta, akinek lazasága egyedülálló, és aki éppen mozgásának könnyedségével, légiességével emelkedik vetélytársai fölé.
Michael Johnson egyik, jó ideig megdönthetetlennek vélt világcsúcsa már a múlté. Ott van még prédának a 400-as 43,18, amiről szintén úgy gondolták, hogy örökéletű lesz, ám most már minden attól függ, Boltnak lesz-e kedve hatszázakat futni az edzéseken.
Usainnak amúgy akad még dolga Pekingben is: ma rendezik a négyszer százas döntőt...