Az amerikai elnök legszívesebben "elszigetelné" Oroszországot, az orosz politikai elit pedig, vezetőivel teljes egyetértésben, egy "ostromlott erőd" védőinek jajszavával vág vissza. Amerikát orosz-, Oroszországot Amerika- (és nem mellesleg: grúzellenes) hisztéria lepi el. Majd két évtizednyi simulás után ez aggasztóan új fejlemény. "Egy szuverén állam ellen elkövetett orosz agresszióról" 1979 óta (Afganisztán) nem hallottunk. De arról sem - ezúttal orosz oldalon -, hogy a másik fél rakétafegyverkezési lépéseit nem diplomáciai, hanem hasonló módon ("készpénzfizetéssel") ellensúlyozzák. Ha valaki nem tudná: Oroszország nukleáris hatalom.

A "vadulás" közvetlen kiváltó oka csak a látszat szintjén kereshető abban, hogy az oroszok nem ürítik ki elég gyorsan az általuk megszállt grúziai területeket, illetve, hogy ezzel párhuzamosan létrejött egy lengyel-amerikai megállapodás az oroszok által súlyosan kifogásolt, új közép-európai rakétaelhárító rendszerről.

Ha folyamatukban szemléljük az ügyeket, azt látjuk, hogy az Egyesült Államok, a világ egyetlen igazi szuperhatalma, mind a mai napig nem tudott megszabadulni attól a kényszerképzetétől, hogy Oroszországot legyőzött hatalomként kell kezelnie. A Bush-korszakban nem akadt a világnak egyetlen pontja sem, ahol a washingtoni kormány ne tett volna egyenlőségjelet önnön pozícióinak erősítése és az orosz pozíciók egyidejű gyöngítése közé.

Ehhez képest az oroszok, kissé naivan, abból indultak ki hoszszú időn át, hogy mégis akadnak olyan pontok - például az Oroszország "lágy altestének" számító Kaukázus -, ahol Amerikának nincsenek stratégiai érdekei, s ahol elismeri, elfogadja a másikét. Moszkvának volt oka ilyesmit feltételezni. Végtére is a grúziai válság egyik gyújtópontján, a függetlenségét kérő Abháziában azért tartózkodhatnak ma ENSZ-jóváhagyással orosz békefenntartók, mert cserébe - annak idején - Oroszország megszavazta Amerika ENSZ-fügefalevélbe csomagolt intervencióját Haitin. Igaz, ez még a Clinton-érában történt, de tanulságos, nemde?

A Bush-érában viszont Amerika valósággal tüntetett az orosz érdekekkel szembeni közönyével. Néhány példa csak. A koszovói függetlenség. A "sebezhetetlenséget" kiküszöbölő ABM-megállapodás felmondása. Az amerikai-cseh-lengyel - állítólag egy feltételezett iráni, az oroszok szerint nevetséges indítékú rakétatámadás meghiúsítására hivatott - rakétarendszer felállítása. A NATO szinte végtelenített kiterjesztése, újabban Ukrajnával és Grúziával, amely kettő közül különösen az előbbi érdekes, miután Oroszország fekete-tengeri hadiflottája a Hruscsov által Ukrajnának adományozott Krím-félszigeten állomásozik.

Na most, kérdezi ezek után Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke a The New York Times számára írott cikkében, ugyan mi hátránya származhatna Oroszországnak, azaz milyen elrettentő erő származhatna abból, ha a NATO felmondja vele a "stratégiai együttműködést"? Semmi, hangzik a konklúzió, mert az oroszoknak fölösleges olyan szervezetekben "együtt ülniük", legyen az a világ nyolc, legfejlettebb országának klubja (G8) vagy a NATO-Oroszország Tanács, ahol bennünket nem partnernek tekintenek, hanem legföljebb vacsoravendégnek.

Tény és való: hiába akarták az oroszok az elmúlt években "ezt" - a válasz mindig az volt, hogy mi "azt" akarjuk. A grúziai válság abban az értelemben (is) vízválasztó, hogy ezúttal Amerikának (Koszovótól a rakétákig) egyszerűen nincs lehetősége kordában tartani Oroszországot, a begyakorolt amerikai katonapolitikai játékot maguk az oroszok játsszák el. Legalábbis ott, ahol ők az "urak".

Hosszú időre szóló tanulságként ez fölvet egy nagyobb léptékű kérdést is. Amerika szavahihetőségét. Tudniillik a Grúziában foganatosított orosz katonai lépésekkel szemben az Egyesült Államok tehetetlen. Akármennyire "cukkolták" is befolyásos amerikai körök - bár amennyire tudni lehet, a külügyminisztérium profijai egyáltalán nem - Szaakasvili grúz elnököt, hogy tegye próbára az orosz elszántságot; amikor ütött az óra, egy dolog számított: Oroszország katonai túlhatalma. Ott és akkor - és mind a mai napig. Bárki biztos tétet tehet rá, hogy sem az ENSZ-ben, sem azon kívül nem születik olyan "megoldás", amelyik ellentétes volna az orosz érdekekkel.

Érdekes és jellegzetes epizódja a történetnek Orbán Viktor immáron hivatalos levélben is kifejtett álláspontja. Számára ez a késői triumfálás ideje. Az ő olvasatában a történelem arról szól, hogy a NATO évtizeden, ha nem hosszabb időn át - ővele ellentétben, igen - nem ismerte fel, hol lakozik a fő ellenség; nacionalistákat és antiszemitákat keresett, belepréselve a Fideszt is ebbe a sémába, holott ő már akkor is tudta, mondta is, hogy az ellen Oroszországban lakozik.

Ehhez bevezetőben annyit, hogy a NATO, különös tekintettel a Jugoszláviában tapasztalható jelenségekre, a hidegháború beálltával és a Szovjetunió szétesésével valóban - és okkal - a helyi nacionalizmusokat nevezte meg "doktrinális" ellenfélnek, antiszemitizmusról azonban szót nem ejtett. Orbán ezúttal azért mosta össze a kettőt, hogy kimeneküljön az őt (2oo1 óta) folyamatosan ért amerikai vádakból, miszerint soha nem hajlandó elhatárolni magát az antiszemita szélsőjobbtól. Most, Oroszország lelepleződése után, akár "meg is bocsátana" egykori vádlóinak.

Tény, hogy Orbán Viktor azon politikusok egyike, akik az egész grúziai történetet egy független államot (Grúziát) ért orosz agresszióként kolportálják, tudomást sem véve arról, hogy mit tettek augusztus 8-án Chinvaliban a grúz fegyveres erők. És olyan nyilatkozatot sem olvastam, csak őtőle, hogy mostantól fogva az egykori Szovjetunió tagországainak, továbbá vazallusainak, mindenkinek, aki NATO-tag vagy oda törekszik, félnivalójuk van Oroszországtól. (Így persze Magyarországnak is.) Egyébként olyat se, hogy az amerikai-lengyel rakétaegyezség "válasz" lett volna a grúziai orosz intervencióra. A kettőnek semmi köze egymáshoz, leszámítva a jó levegő rontását. A Fidesz elnöke itt nagyot hibázott, biztos megmondják majd neki.

Függetlenül most már attól, hogy Orbán Viktor, aki jó egy éve, rácáfolva nem is oly régi önmagára, mintegy amerikai egyenruhába öltözve, gátlás és kritika nélkül keresi az Egyesült Államok kegyeit, az oroszok (Medvegyev + Putyin) is jobban tennék, ha szembenéznének azzal, hogy grúziai "izmozásuk" koalícióba sodorja azokat a kelet- és közép-európai kisállamokat, amelyeket riaszt az orosz katonai erő brutális megnyilvánulása. Merthogy nekik vannak emlékeik, tapasztalataik, még akkor is, ha manapság NATO-tagok, és egészen nyugodtan alhatnak.