Gyakran találkozik emberekkel, akiknek annyi problémájuk van, hogy ehhez képest ő "királynak érezheti magát". Hiszen neki csak annyi a baja, hogy nem tud bejutni akárhová. Noha Balázs Zoltán 43 évesen kerekes székben ül, teljes életet él: közlekedik, egyedül vezet autót, és igyekszik mindenhova eljutni. Ám sokszor egyetlen küszöb, egyetlen lépcsőfok olyan akadály, amelyet csak segítséggel (vagy még úgy sem) tud leküzdeni. Nemrég például éttermeket tesztelt a kollégáival, és gyakran úgy tűnt, hogy gond nélkül megebédelhetnek - de hamar kiderült, hogy a dizájnos asztalokhoz nem lehet hozzáférni, és a legközelebbi asztallap is a térdük környékére esik. Ha pedig a mosdóba szeretnének kimenni, a vendéglők döntő többségében ez megoldhatatlan feladat.

Bevásárlóközpontokban többször öszszetörték már Zoltán kézfejét, mert figyelmetlenségből nekitolták a jól megpakolt bevásárlókocsit. Így aztán megtanult magára és másokra is vigyázni. Amikor az utcán gyorsan áthaladnak előtte, kénytelen lefékezni: a járókelők fejmagasságban nézelődnek, és a lejjebb lévő dolgok már kiesnek a látókörükből. Persze ha a kerekes székben ő siet valahová, és állandóan meg kell állnia, jó adag önuralomra van szüksége. Parkolni sem könnyű, mert a büntetés ellenére sokan jogtalanul használják a kijelölt helyeket. - Ez néha elkeserítő érzés, de alapjában véve megszokja az ember - teszi hozzá.

Éppen biztosítékot cserélt egy transzformátoron tíz évvel ezelőtt, amikor villanyszerelő kollégája (máig sem tisztázott okokból) rákapcsolta a magasfeszültségű hálózatot. Balázs Zoltán súlyos áramütést kapott, és leesett hét méter magasból, egy nagy halom sitt tetejére. Összeégett, csigolyatörést szenvedett, és jó ideig azt hitték, túl sem éli a balesetet. Sokáig csak a szeme mozgott, és gépek tartották benne az életet, de végül életben maradt. Úgy érezte, két választása van: vagy megpróbál ebben a helyzetben is ember maradni, vagy feladja, és akkor be lehet rá csukni a fadoboz tetejét.

Erőt adott neki, hogy korábban is olvasott olyanokról, akiknek nincs kezük, és szájjal vagy lábbal festenek, számítógépet programoznak, dolgoznak. Sokan azt hitték, hogy öngyilkos lesz, de ő nagyon szeret élni. - Ahhoz, hogy élhessek, hajlandó vagyok bármit elkövetni - közli. A rehabilitáció a kevésbé súlyos balesetek után is eltarthat egy évig. Zoltán viszont a februári baleset után már augusztusban elhagyta a kórházat, "önálló életre alkalmas" minősítéssel. Addigra a második jogosítványát is megszerezte, segédeszközzel felszerelt gépjármű vezetéséhez.

Jó adag találékonyság: Zoltán ezt is a sérült emberek alapvető képességei között említi. A kerekes székből váratlan helyzetek sokaságát kell megoldania. Elég például, ha megérkezik valamilyen szállásra, odaér a fürdőszoba ajtajához, és máris azon töpreng, miként esik majd be a kádba. Ilyenkor villámgyorsan átgondolja a szituációt, kerít valamilyen eszközt, és áthidalja a nehézséget. Úgy véli, hogy ez a kreativitás a mindennapokban is segíti őt a gondok orvoslásában.

Milyen szerencsétlen fiatalember, mondanák a legtöbben. De Balázs Zoltán teljes meggyőződéssel vallja, hogy kevés ilyen szerencsés ember van a világon. Szerencsés, mert semmi esélye nem volt arra, hogy túléli a balesetet. Szerencsés, mert senki sem hitt abban, hogy bármilyen munkát végezhet, ő pedig nemcsak kiült egy kerekes székbe, de önállóan közlekedik, és önállóan él. Szerencsés, mert dolgozik, és olyan munkát végezhet, amit szeret, s ez igen keveseknek adatik meg. Szerencsés, mert megismerhetett egy teljesen más világot, amely gyakran ugyanolyan munkás, mint a "hétköznapi" emberek világa, mégis sokkal nyugodtabb és megfontoltabb. - Az előző életvitelemhez képest jobb, kiegyensúlyozottabb a mostani életem - von mérleget.

A baleset óta a sérült emberek megsegítése, a társadalmi munka tölti ki az életét. Most éppen a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségében (MEOSZ) vezeti a lakás-akadálymentesítési csoportot, tisztséget tölt be a Pest Megyei Fogyatékosügyi Tanácsban, a Mozgáskorlátozottak Közép-Magyarországi Regionális Egyesületének elnökségi tagja, emellett a Mozgáskorlátozottak Dunaharaszti Egyesületének elnöke. A lakások akadálymentesítésére az állam 150 ezer forintot ad, ám ezt az összeget 1985 óta nem módosították. Az iratok begyűjtése, az egyeztetés a tervezőkkel, a tervek és a hivatali igazolások beszerzése rendszerint húsz-huszonötezer forintot felemészt. A pénzintézetek ráteszik az összegre a kezelési költségeket, tíz százalékot pedig visszatartanak az elszámolásig. El lehet képzelni, hogy a maradék pénz manapság mire elegendő. A támogatás megszerzéséhez ráadásul annyi utánajárásra és ügyintézésre van szükség, hogy akad, aki időközben feladja.

- Kénytelenek vagyunk tudomásul venni ezt is, mert nincs más választásunk. Mint ahogy tudomásul veszi nagyon sok sérült ember, hogy havi 23-26 ezer forintot kap, és ebből kell megélnie - magyarázza Balázs Zoltán.

De gyorsan visszatér arcára a mosoly, és lelkesen beszél arról, hogy a társadalom nagyot nyitott a mozgáskorlátozottak irányában; igaz, ehhez a sérültek gondolkodásmódjának is változnia kellett. Korábban, ha megbámulták őt a gyerekek, a szülők azt mondták: ne nézz oda, ne bámuld a bácsit! Ma már azonban (és ezzel egyre több sérült társa egyetért) tudja, hogy elég visszamosolyogni a gyermekekre, kedvesen szólni hozzájuk és hagyni, hogy megfogják a kerekes széket. Ez nyomot hagy bennük, és ők már másként tekintenek majd a fogyatékkal élőkre. A gyermekeken keresztül pedig a szülőket is meg lehet érinteni.

Különös helyzetekbe kerül Balázs Zoltán az emberek segítőkészsége miatt. Amikor látják, hogy beszáll az autójába, sokszor odamennek, és felajánlják a segítségüket. Ezt bizony nehezére esik visszautasítani, bár az évek során megtanulta, hogy ha más rakja be helyette a kerekes székét a kocsiba, gyakran jóval nehezebben tudja kivenni és összerakni, mert nem esik kézre. Ma már igyekszik nagyon udvariasan elhárítani a felajánlást, és saját maga betenni a széket, hiszen az ő vállai sem úgy működnek, mint régen.

Mégis hagyja néha, hogy segítsenek. Egyrészt megcsodálják, hogy egy kerekes széket is szét lehet szedni, másrészt úgy érzi, ő is ad valamit az embereknek azzal, hogy segíthetnek. És az is eszébe jut, hogy ha valaki legközelebb kerekes székest lát, aki nem tud olyan könnyen mozogni, mint ő, talán szívesebben odamegy segíteni neki.

- Élni jó. Adni is jó, sőt sokkal jobb. Nem gondolom, hogy különleges ember lennék, de ha elmesélem a saját történetemet, és abból valaki kiválasztja, ami őt érinti, én pedig ezzel segítettem neki, akkor azt mondom: van értelme annak, hogy itt vagyok. Ha példát mutathatok az életvitelemmel, akkor jó, hogy kerekes székben ülök, mert segíthettem valakinek - érvel Balázs Zoltán.

Sokan mondták, hogy neki még dolga van az életben, ezért élte túl a balesetet. Ha most visszatekint, és csak annyi volt a dolga, hogy megkönnyítette vagy jobbá tette egy-két ember életét, azt mondja: letett valamit az asztalra. Neki ennyi elég.