F. Zsolt az egyik Szerencs környéki falu lakója. Huszonkilenc éves, életerős fiatalember. Kigyúrt izomzatán olcsó tetoválások feszülnek, elnagyolt figurák, düledező betűk, nagy részük egy fiatalkori rablásért kapott három börtönévet idézik. Munkahelye soha nem volt, legálisan csak akkor dolgozott, amikor a polgármesteri hivatal két hónapra behívta árkot kaszálni. Most éppen gyesen van a legkisebb, nyolcadik gyermekével. Élete megjeleníti mindazt, ami ellen halaszthatatlan kormányzati fellépést sürgetett közös nyilatkozatában a szerencsi kistérség tizennyolc polgármestere.

F. Zsolt egyike azoknak, akiknek a nevére lakhatatlan ház épült a gyerekek után járó szociálpolitikai támogatásból, akik havonta kétszázezer forintot meghaladó családi pótlékot és segélyt kapnak, akiknek az oktatási intézményekben szinte semmiért nem kell fizetniük, de azért a legmélyebb nyomorban élnek. Ők azok, akik képtelenek a másnapra gondolni, és bár tudják, hogy a havi százszázalékos kamatra adott kölcsönöket nem tudják visszafizetni, de azért hónapról hónapra felkeresik az uzsorásokat. Ha egy szóban kellene meghatározni a helyzetét, a Szerencs környéki polgármesterek azt mondanák rá: ingyenélő. Ő inkább áldozatnak tartja magát.

- Két és fél hónapja a rendőrök összeszedték az idevaló uzsorásokat, volt, akit letartóztattak, volt, akit kihallgattak. Mindenkire ráijesztettek - mondja. - Ez arra jó volt, hogy újra lehetett tárgyalni a fizetést, és sokan megkönnyebbültek. Annál, akinek én tartozom, negyven bankkártyát találtak a házkutatás során. Azt mind visszaadta. Most nem is ő szedi a pénzt, megbízott valakit, hogy viselje a gondját a kölcsönöknek. Százalékért. Én azzal kezdtem az új embernél, hogy havi ötvenezernél többet nem fizetek. Azt mondta, jó. Így nekem is jó.

- Mennyit fizetett korábban?

- Úgy százötvenezer körül. Fölvettem a postán a pénzt, két perc után odaadtam majdnem az egészet. Húsz-harmincezer maradt nálam. A következő héten mentem, hogy adjon már még tíz- vagy húszezret, mert nem bírunk kijönni.

- Mire szokott kérni?

- Ennivalóra, gyógyszerre. Nem valami vidám dolog ám ott állni az udvaron, várni, hallgatni, hogy aláznak minden alkalommal. Minek jöttél? Ki hívott ide? Könyörögni kell, hogy adjanak valamennyit abból a pénzből, ami egyébként az enyém lenne.

- Elég keménykötésű férfinak néz ki. Miért tűri?

- Összevernének egy pillanat alatt. Nem az, aki a pénzt adja, van vagy tíz embere ilyesmire. Egy afféle fogadott rokonomat vízaknába dobták, mert nem fizetett, máskor késsel végigvágták az arcát. Engem nem bántottak. Igaz, amikor fenyegetni kezdtek, inkább odahagytam a házat, és átköltöztem a falu másik végébe, ahol a rokonaim között vagyok. Itt van, aki megvéd, ha kell.

- Milyen ház volt az, amit csak úgy odahagyott?

- Nem volt valami jó. Szocpolért építette egy vállalkozó, de garanciát nem adott rá, fél év után repedtek a falak, dőlt ki az oldala. Egyik éjjel arra ébredtünk, bontják fölöttünk a tetőt, az volt a figyelmeztetés, hogy fizetni kell az adósságot. Reggelre eldöntöttem, hogy inkább én bontom szét a házat, és ami használható, azt eladom. Lett vagy négyszázezer forint, kifizettem a tartozás egy részét. Itt fönn, a falu szélén volt egy üres ház, abba beköltöztünk. Ez sem jó, de valahol csak kell lakni.

- Beletörődött már abba, hogy az adóssága soha nem fogy el?

- Dehogy törődtem. Itt a faluban hat uzsorás él, voltam én már mindegyik ügyfele. Amikor elmérgesedett a viszony, átmentem egy másikhoz, akivel új feltételekről lehet tárgyalni. Akkor mindig sikerül egy kicsit faragni a pénzből. Nem csak én csinálom ezt, elég gyakori dolog. Ilyenkor ők ketten lerendezik egymás között a tartozást, kiváltanak a régi adósságból, és akkortól egy másik embernek fizetek.

- Nem jutott eszébe, hogy a rendőrséghez forduljon?

- Nincs semmi értelme. A helyi rendőrtől nem félnek az uzsorások. Mit akarsz itt, menjél haza, ilyeneket mondanak neki. Egy barátom egyszer félrehívta az egyik itteni rendőrt, hogy mit lehet tenni, belefullad az adósságba. A rendőr azt mondta neki: ha jó volt felvenni, legyen jó megadni is. Azután a barátom álnéven telefonált Miskolcra, hogy a faluban melyik uzsorás kit fenyeget éppen. Azt válaszolták, be kell menni feljelentést tenni, mert addig nem tudnak mit csinálni. Hát, egyikünk sem egy öngyilkos típus, hogy kiderüljön, ki volt a bejelentő.

- Most melyik uzsorásnak tartozik?

- Mondjam a nevét? Inkább nem. Megtalálja a házát, vadonatúj faforgács lapokkal fedte be a kerítést, hogy ne lehessen látni, milyen autók állnak az udvaron. Van ott például egy vadonatúj Peugeot, a legnagyobb luxuslimuzin akkora motorral, amekkorát csak külön rendelésre építenek be. Az olyan kocsival, mint a maguké, a gyerekek tanulnak vezetni a mezőn, amikor megunják a quadozást.