Nem könnyű, mert ahogy kezdődött, attól majdnem annyira rosszul voltam, mint a tavalyitól (a Képzelt riport című rockellenes kurzusoperettet nyitották rá a döbbent közönségre): napot kapott a magyar dal, mint valami kipusztulás előtt álló, kedves, szőrös állat, mint valami fogyatékosság. Ebben a szép gesztusban ott sejthető az az öreghippista definíció, miszerint a magyar dal - azon túl, hogy egy kipusztulás előtt álló, kedves, szőrös állat - alapvetően építőtábori gyökerű dolog volna, amolyan tábortüzes, édes-bús valami, amit mindannyian, együtt. Ezzel a definícióval mindig együtt jár az az érzet is, hogy tudniillik a magyar dal egy defenzívában lévő, folyton visszaszoruló, alulértékelt valami. Ez az öreghippista jajszó egyre gyakrabban hallatszik innen-onnan, nyilatkozatok, cikkek sorjáznak, hogy itten a rendszerváltás óta, és a kiadói szakma, és ma már mindenki mindent, és hogy a szakmai kontroll, a szakma elszakmaitlanodásáról, és a szakmaiság aláásódásáról, a szakma hígulásáról ne is beszéljünk. A figyelmes újságolvasó már régen fölállíthatta magában azt a tételt, miszerint ha Magyarországon valamilyen közéleti vitában erősen szakmázni kezdenek, ott valami sumákolás van a háttérben. Arra meg tényleg nehéz bármit mondani, amikor a rock and rollról kezdenek szakmázni. Arról hosszan lehet vitatkozni ugyanis, hogy micsoda a rock and roll, lehet keresni ravasz definíciókat, de az szerintem minden definíciós kísérletből kijön, hogy nem szakma. Ettől még vannak, akik szakmaként űzik, tisztes szakemberek a hangszerek mögött vagy előtt, a szakma ifjú, de inkább idősebb mesterei. Na, hát velük nekem semmi dolgom, az én rock and rollom éppen ellenük van. A mienknél jóval fejlettebb rock and roll kultúrákban is folyton napirenden lévő vita, hogy akkor kit és mit játszanak a rádióban, tévében, kit és mit nem. Ott is szoktak sírni zenekarok, hogy jaj, mink médiailag el vagyunk nyomva. A buta zenekar sír, az okos büszke rá, hogy nem játsszák. Direkt rájátszik. A Sziget Nagyszínpadán most láttuk minden idők egyik legokosabb rock and roll énekesét, John Lydont, aki annak idején mindent megtett, hogy sehol se játsszák, még egy lemeztársaság irodáját is szétverte, hogy ne adják ki a lemezét. John Lydon ma is szikrázóan okos, öreg rocksztár: úgy tudja kiárusítani magát, hogy közben mindenki azt hiszi, rendes rock and roll koncertet hallgat. Visszatérve: más országokban is szokás sírni tehát, annyiban mégis sajátos a magyar helyzet, hogy itthon azok (is) sírnak amiatt, hogy őket nem vagy keveset játsszák, akiket évtizedek óta játszanak mindenütt. Akik folynak a rádiókból, tévékből. De mondjuk egy pár éve már nem olyan bő sugárban. Az is állandóan körbezokogott téma (lásd: a szakma dekadenciája), hogy nincsenek már jó új zenekarok, nincsen utánpótlás, csak Nyugat-majmolás van, hol az új Illés?, az új Omega?, az LGT?, az új Kispál? Hát, ahogy én ma látom a helyzetet, nem is lesz. És ez inkább jó, mint rossz. Soha ennyi magyar rockzenekar nem volt, soha ennyi tehetség. Ma egy tizenéves hozzáfér mindenféle zenéhez, hozzáfér a hangszerekhez, ha szerencsés, még gyakorolni is van helye és ideje. Föl tudja venni a számait akár, összerakosgatni föltört programokkal a számítógépén, kész is a demo, megy föl a netre, már jönnek is Peruból, Malajziából, szerveződik a szubkultúra. Ma nem három zenekar férhető hozzá könnyedén, hanem hárommillió. Nem százezres közösségek szerveződnek egy-egy zenekar köré, hanem pár százasok. Ha föltűnik valaki egy ütős kis break core-ral Kiskunlacházán, holnapután már játszik egy kisebb dél-franciaországi fesztiválon. Nem lesz soha talán kastélya a Loire-völgyben, de azért ez nem is célja a rock and rollnak. Mindegy, hogy kit játszik a tévé vagy a rádió. Nem számít már. A címben idézett nevű zenekart sem játsszák sehol, néha lemehet valami tőlük egy-egy alig nézett tévén, egy-egy obskúrus rádióműsorban. A Szigeten is az amatőr zenekaros színpadon (megalázó színpad) léptették föl őket, nem sértődtek meg, igazuk volt, sokkal jobb itt, a fák alatt, kis cuccon, mint egy ürességtől kongó, fülledt óriás sátorban. És ott volt az a pillanat nekem a Szigeten, amit hát jobb híján nevezzünk rock and rollnak, amikor egyszerűen eldobtam a fröccsömet, mindenféle koordinálatlan mozdulatokat tettem nyakkal, lábbal, karral, kockáztatva akár a húzódásokat, és üvöltöttem a zenekarral együtt a Közelítő-távolító című szám refrénjét. Na, ez a magyar dal, nem a Kőfalak leomlanak meg a Requiem meg a többi szemilakodalmas marcipánhuszár-nóta. A hazai rock and roll egyik csúcsteljesítménye, tessenek megjegyezni.