Mert - mint nyelvészek jelezték már - a szerelem szó monoton, önmagában nem szép, csakis a tartalma teszi versenyképessé.

Csakhogy: a folyvást az elszakadás lehetőségének izgalmában élő kanadai franciák Quebec fennállásának négyszázadik évfordulója alkalmából, az állami ünnepségek szervezőinek kérésére szavaztak. S hogy még így is a szerelem (pardon: l'amour) került az élre, az bizony önmagában szép.

Nekünk pedig augusztus 20. most az egyetlen nem családi ünnepünk, amely esélyt ad, ha nem is a szerelemnek, de legalább a gyűlölet ideiglenes hiányának.

Március 15. nem ilyen. A jobboldal ki nem hagyná, hogy a baloldalt elnyomó hatalmak letéteményesének mutassa ilyenkor, hogy ő maga viszont a magára kokárdázott trikolór kiváltságosaként büszkélkedjen. Mégsem tudja elvinni az ünnepet, mert mit tehetne a Szent Korona tiszteletére felesküdött konzervatív tábor a trónfosztó, plebejus lázadással, mit csinálnának mai, nélkülözhetetlennek látszó egyházi szövetségeseikkel, akik annak idején egyáltalán nem fraternizáltak a forradalommal? Az utcát viszont egy ideje itthon ők uralják. A másik oldal ezzel nem tud mit kezdeni. Egy ilyen ünnepet meg aligha lehet dolgozószobákban, szellemi műhelyekben tartani. Szóval: március 15. ma a meddő szembenállás ünnepe.

Október 23. a felizzított gyűlöleté. Az össze nem tartozásé.

Amikor a kanadai franciák azt mondják, l'amour, akkor nekünk még mindig becsatázik a képbe a partizán, az amúri, és az idült kérdés, hogy akkor most felszabadulás vagy megszabadulás. Szóval, a reménytelenség.

De augusztus 20. ennél szabadabb. Mert egyre inkább tét nélküli. Alkotmányünnep volna? Egy országban, ahol Werbőczy hármas könyve, a Pragmatica Sanctio, a negyvennyolcas törvények, majd a kiegyezés volt az alaptörvény, nem az alkotmány, amely, amikor megszületett, 1949. augusztus 20-án, minden volt, csak alkotmányos nem? Tiszteletére nem kellene szétlőni az eget tüzes rakétákkal.

Vagy az új kenyér ünnepe egy világban, amely a városias felén arról okoskodik, mivel váltsa ki a kenyeret, hogy ne hízzon már tovább, a másik oldalon meg arról, miként fizesse meg? Érzünk még elégtételt, hogy magtárban a gabona? Elviszi a pántlikázott kenyér ezt a napot?

Vagy boruljunk egymás nyakába, osztozva az örömön, hogy még mindig van államunk?

Igaz, ez most legalább elvileg nem kizárt. Nem úgy, mint amikor a Fidesz/MDF szervezte millenniumi ünnepségek idején ez az ünnepág is a frontvonalba került. Emlékezetes, hogy a Köztársaság vezetői a Szent Korona mását úsztatták a Dunán, Szent István király ereklyéjét, az ugyancsak Szent Jobbot is az állami protokoll részévé tették, ezzel mintegy katolikus, de legalábbis egyházi ünneppé téve az alkotmánya szerint világi állam napját. E ponton is elfeledkeztek saját korábbi érvelésükről, amellyel Németh Zsolt az állami ünnepekről szóló parlamenti vitában azzal állt ki március 15. mellett és augusztus 20. ellen - hisz csak egy állami ünnep lehet, míg több nemzeti -, hogy ez utóbbiban erősen keverednek a katolikus egyházi és világi hagyományok, márpedig az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos elve szerint ez nem helyes.

Mára az ebben a kérdésben semmiféle bizonytalanságot nem mutató kormányzat és a sokkal nyíltabb konfrontációkat kereső ellenzék között ez a vita elcsendesedett. A nyolcvan éve augusztus 20-án felállított irredenta szent hely, az ereklyés országzászló és a lényegében a helyén létesített szovjet hősi emlékmű éppen ezen az ünnepnapon valószínűleg nélkülözheti az egyébként visszajáró tüntetőket.

Úgy fest, hogy ma egyetlen fontos kérdés maradt augusztus 20-ával kapcsolatban: milyen idő lesz? A legutóbbi két alkalommal, hogy úgy fogalmazzak, ebben a ciklusban végig, vihar verte a napot. Hogy egyben kiderüljön: hiányzik ez az örömcsődület, ha nincs, ha szétkergeti az ítéletidő.

Talán éppen a túl sokrétű, és ezzel együtt jelentését vesztő tartalmai miatt hiányzik. Amivel viszont lehetőséget ad arra, hogy egyszerűen csak úgy legyen. Ez számunkra most bugyuta egyszerűségnek tűnik, de ha az ember beleolvas a nyári belga nemzeti ünnep blogjaiba és vitáiba, amelyek szerint jól becsüljék meg azok, akik nem sokra tartják az ilyen formaságokat, mert lehet, hogy ennek az államnak a történetében ez lesz az utolsó, beláthatjuk, hogy van mit becsülni a látszólagos tartalmatlanságon is. Azon, hogy egy ország várja a nyárvégi estén, hogy elkezdődjék a tűzijáték, amelynek az égadta egy világon semmiféle tartalma nincs, esztétikája is inkább csak felületesen, mégis, milliókat ejt rabul.

Nem gondolom, hogy ez a nap esélyt ad rá, hogy quebeci mintára egy állami ünnep hívószavává tegyük a szerelmet, de arra van remény, hogy ne a gyűlölet nevében szerveződjék, s akkor már nagyot lépünk előre - magunk felé. Minden mostani kudarcunkban, keservünkben - lett légyen gazdasági természetű vagy olimpiai - benne van az ország két fele (jobb/bal, sikeres/sikertelen, városi/falusi - mindegy, ha egyszer a viszály kultúrája az úr, mindent maga alá gyűr) közötti bizalomhiány. Senki nem hisz a túloldalnak. Ennek az ellenkezőjét tudja ígérni az összes huszadikai rítus. Éppen, mert nem igényel szavakat. Sem a kenyér, sem a körmenet, sem a tűzijáték. Mint az a bizonyos nagy érzés. Ha beszélni kell róla, már nincs is szerelem. Ha még megtapasztalható az összetartozás - szavak nélkül -, marad esély.

A quebecieknél egyébként a szabadság szó végzett a második helyen.

Szabadság, szerelem - e kettő.

Bennünk ez Petőfivel szól, negyvennyolcasan: Szerelmemért feláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.

Valamit mindenképpen áldozni kell? Nem lehetne egyszer megpróbálni anélkül is?