Kiküldött munkatársunk Bruckner Gábor jelenti

Mint később kiderült, az Achillesét fájlalta, ráadásul erősen.

A média hitte is, meg nem is; az egy órával a különös intermezzót követően már sajtótájékoztatón magyarázkodó kínai szakvezetés kapott néhány, a történtek "valódi okát" firtató kérdést, de a kosaras Yao Ming mellett Kína legnépszerűbb sportolójának mestere, Sun Hai-ping klasszis bokszoló módjára hajolt el az egyenesek elől. Az eszmecsere színhelyéről kiszoruló, így a sajtóközpont óriásképernyői előtt egymás lábán lépkedő tudósítók fejüket ingatva hallgatták, amint az edző azt mondja: "Liunak nem szokása föladni semmilyen versenyt, főleg nem egy hazai rendezésű olimpiát. Most azonban nem tehetett mást, a fájdalmai elviselhetetlenek voltak. Szörnyű, ami történt."

Ez utóbbi mondatot mi is megtanultuk az utóbbi hetekben.

Kajak-kenu előfutamokon még ritka az újságírótömeg, a hétfő azonban különleges nap volt az olimpia központi létesítményeitől egyórás buszútra fekvő Shunyiban: ekkor térdelt versenyen először egy hajóban Kozmann György és Kiss Tamás. Öt hete még úgy volt, hogy Kozmann mögött Kolonics György lapátol, de a kétszeres ötkarikás bajnok máig megmagyarázhatatlan - és megmagyarázatlan - tragédiája szénfekete betűkkel írta át a forgatókönyvet.

Baráth Etele, a hazai sportági szövetség elnöke azzal fogadott a lelátón, hogy a körülményekhez képest az egész csapat megpróbálja függetleníteni magát a fölfoghatatlantól. Elárulta, ő maga azt tanácsolta valamennyi versenyzőnek, hogy kerülje a témát, ugyanakkor a sportolókra bízta, ki visel gyászszalagot saját futama közben.

A kenukettesek 1000 méteres selejtezőjét szokatlan szorongás közepette várta a magyar különítmény, s a négyszeres világbajnok a legjobb eredményeként egy ifjúsági vb hatodik helyét fölmutatni tudó, huszonegy éves partnerével - komoly hajrát kivágva - a negyedik helyen evezett a célba. A pozíció nem ért finálét, csak középdöntőt: az történt, amire számítani lehetett.

- Kicsit langyosan mentünk - értékelt a beérkezés után Kozmann, majd így folytatta: - Igaz, azt figyelembe véve, hogy együtt most tettük meg első alkalommal a távot ellenfelek társaságában, nem is volt rossz. Már-már csoda, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire összeszoktunk, hiszen normális esetben hónapok kemény munkája az összecsiszolódás. Célunk a döntőbe kerülés, és ott is leszünk.

Miután a láthatóan megilletődött Kiss - felteszem, ennyi kamerát és mikrofont egész pályája során nem látott, mint ezúttal egy kupacban - annyit mondott: "még mindig nem hiszem el, hogy olimpián vagyok", Kozmanntól megkérdeztem, mi járt a fejében azelőtt, hogy a rajtnál először belemerítette a lapátot a vízbe. Néhány másodpercnyi csönd után érkezett a válasz:

- Ez nem az az időszak, amikor egy profi megengedheti magának az emlékidézést.

A betonteknőben - a pazar mesterséges pálya az állandó vízelfolyás és a hínárosodás miatt nemrégiben szilárd burkolatot kapott - a további magyar hajók közül a C-1 1000-en érdekelt Vajda Attila két "csónakhosszal" verte a mezőnyt, s a munkás versenyt követően az első, ami kibukott belőle, az volt, hogy "tudom már, miért Shunyi a pálya neve, úgyhogy mindenekelőtt megpróbálok levegőt venni". Meggyőzően ment, és nagy fölénnyel nyert a Kovács, Szabó, Kozák, Janics női négyes is, ám arra gyanakszom, a huszonegyszeres világbajnok Kovács Katalin kissé babonás lehet, mert "csak az egész végén nyilatkozom"-mal sétált el a rá várakozók előtt. Ugyancsak "csont nélkül" jutott a pénteki döntőbe a hoszszabb távú K-2-ben a Kammerer Zoltán, Kucsera Gábor pár ("Nem voltunk csúcsformában, de kiindulásnak megtette" - summázott a megnyitón a magyar zászlót tartó Kammerer), miképpen a németek mögött becsorgó Sík, Beé, Vereckei, Bozsik kajakkvartett is. A brit Brabantset követve második Benkő Zoltánnak K-1-ben repetáznia kell a szerdai középfutamban, s ezzel nagyjából el is mondtam mindent a pekingi Messiásként emlegetett sportág első napi történéseiről.

Adósság így is maradt, mert van, amit szavakkal nem lehet elmondani.

A tizedik versenynapon nemcsak a betűkkel, hanem a számokkal is meggyűlt a tudósító baja. A pólóuszodában például összehasonlíthatatlanul nagyobb volt az izgalom a parton, mint a medencében: a férfitorna csoportmérkőzéseinek befejező napján mindenki eszelősen osztott-szorzott, hogy akkor miképpen tovább.

Mi azért a gólokat is jegyezgethettük rendesen, bár először Kanada vezetett a később lubickolássá szelídülő mecscsen. Kemény Dénes kapitány rendesen le is hordta a brigádot, mert csak 3:1-re "ment" az első negyedben, s a továbbiakban ugyancsak gyakran húzta a száját, pedig Kásás, Madaras és Kiss Gergely is akkora "dugót" küldött a sokat szenvedő áldozat kapujába, hogy a kényeztetés közben Varga Dénes félfordulatos, pimasz gólját már éppen csak megtapsoltuk...

- Tulajdonképpen semmivel nem vagyok elégedett, se a játékkal, se az eredménnyel - borongott a 12:3-mal záruló találkozót követően a tréner, aki hozzátette, hogy sokallja a három, amúgy elkerülhető gólt, és kevesli az emberfór-kihasználási százalékot.

Keménynek egyébként igaza van, a tökéletességre kell törekedni, ha a válogatott oda akar érni, ahová az előző két olimpián, s ahová Athén óta egyszer sem... Mindenesetre a 2004-es döntő óta a magyarok részéről veretlen szerbek jól megkeverték a kártyát azzal, hogy hétfő délelőtt a hosszabbításban kikaptak az olaszoktól. Persze aligha véletlenül, a cseles vereséggel ugyanis kettős győzelmet arattak: részint megkönnyítették maguknak a fináléhoz vezető utat (a spanyolokkal negyed-, majd a váratlanul hatosuk élén végző amerikaiakkal elődöntőzhetnek); részint egy ágra terelték a sportág maradék három nagyhatalmát, a csoportelsőségének köszönhetően automatikusan a négy közé jutó Magyarországot, valamint az odakerülésért egymással pótvizsgázó, világbajnok Horvátországot és az Eb-első Montenegrót.

Ha kikáromkodtuk magunkat, vigasztalásul elmondhatjuk, hogy a dobogó tetejére tartó, legközelebb pénteken csobbanó kompániának így is, úgy is le kell gyűrnie valamennyi vetélytársát, meg aztán: Pekingben mindenki mosolyog, plusz süt a nap.

Vidámak voltak az amerikai kosarasok is. A németek elleni, már tét nélküli, csoportzáró meccsükön komoly dilemmát okozott annak eldöntése, hogy a szünetekben fellépő - nem ázsiai - ugrócsoport tagjai, vagy az Egyesült Államok varázslói akrobatikusabbak-e, de hamarosan kiderült, a kérdés nem kérdés. Valamicskét tán elárul a meccsről, hogy a második negyed első percében a német táborból borgőzös hang ordította rimánkodva: "Hilfe!", segítségben azonban ezúttal nem bízhatott a tengerentúlon profiskodó Nowitzkit és Kamant (nem Kámánt), valamint a Spanyolországban légiós Jaglát leszámítva kizárólag odahaza játszókat felvonultató, szerény Eb-ötödik csapat.

Ezekben a napokban akad néhány látnivaló Pekingben, de az NBA-ből érkezett külön számhoz hasonlatos talán egy sem, ennek megfelelően csupán a legdrágább helyek közül maradt szabadon néhány a tizennyolcezres, egy az egyben a tengerentúli hiperarénákat idéző Wukesong csarnokban. A vörös bársonyszékeken hüledezőknek a szívritmus-szabályozókra ugyan nem volt szükségük - legföljebb az adott okot némi aggodalomra, hogy az első "félidőben" tizenhat pontig jutó LeBron James zsákolásai nyomán leszakad-e a gyűrű -, viszont az esztétika iránt érzékenyek megkapták, amiért kijöttek.

Dirk Nowitzki megpróbálta tartani a lelket a németekben, de társak híján ez nem volt egyszerű, tudniillik Bryant, Anthony meg a pontkirályi címre hajtó orlandói center, Howard úgy tette-vette a narancssárga labdát, hogy az embernek meggyőződése volt, két kézzel ennyi trükk nem lehetséges. Az amerikai szövetségi kapitány, Mike Krzyzewski is remekül szórakozott a versenyprogramba iktatott bemutatón, ám döntése nyomán - azt követően, hogy már 30 ponttal is vezető játékosai 53:29-es állásról kezdték a második "félidőt" - a show alábbhagyott valamelyest: a pályára küldött "fakó" (hahaha) többet figyelt a tartalomra, mint a külcsínre.

Másképpen: a jelentős alázás kegyesebb formáját választotta a mester. A "hagyjuk a szórakozást!" jelszó jegyében az addig 37 pontos "gólkülönbségi" rekord (119:82 a világbajnok spanyolokkal szemben) megdöntése lett az új cél, és az egészen más dimenzióban mozgók randevúján - sosem találnák ki - sikerült elérni azt. Két perccel a vége előtt jutott el száz pontig a mágikus válogatott, hogy aztán az utolsó dudaszóig bevigyen további hatot (106:57).

A nagyszínházi előadásról felvillanyozva távozott a publikum, melynek - ha egyáltalán voltak - eloszlottak a kétségei: hát persze, hogy léteznek csodák.

Jaj, szegény horvátokkal mi lesz a negyeddöntőben?!