De mi történne, ha százezernyi munkanélküli cigány ember holnap az önkormányzatok elé vonulna, és értelmes, emberhez méltó munkát követelne? Lenne? Senki ne hivatkozzon arra, hogy nem jönnek, amíg azok is hiába jönnek, akik jönnek. Mi az ajánlat, a lenézett, alibigyanús árok-kapirgáláson, utcaseprésen kívül, amit még mindig nem megfizetett munkaként, hanem a segély (törvénytelenül meghatározott) feltételeként "kínálnak", bejelentés nélkül, tébé- és nyugdíjbiztosítás nélkül.

A háborgó és törvénysértő polgármesterek tudomást sem vesznek azok példájáról, akik - velük ellentétben - a valódi megoldásokat keresik.

Az alábbiakban bemutatok egy ilyen példát, amelyből sok település okulhatna.

Ricse kétezer lelkes község az ország északkeleti csücskében, Bodrogközben, rétek és nádasok között. A település mintaszerűen rendezett képet mutat. Sok a virág, a házak zöme frissen festett, szépen gondozott a temető, még a réges-régi zsidótemető is. A rendőrök mindenkit ismernek, a balhék többségét maguk megoldják. Van óvoda, iskola, orvos.

A kilencvenes évek elején - mint a környéken szinte mindenütt - itt is eltűntek az addigi munkahelyek, mint a kámfor.

A faluban körülbelül háromszázan élnek cigányok - nem cigánytelepen, de tömbben: három utca az övék, a többi nem. Keveredés nincs. Kisebb konfliktusok előfordulnak, de ezek kezelhetők.

1989 májusában lett tanácselnök Vécsi Istvánt, akit azóta minden ciklusban újraválasztottak polgármesternek (legutóbb parlamenti képviselőnek is). 1990-ben az MDF falubeli elnöke még rémes fenyegetésekkel illette "a továbbélő múlt képviselőjét", holmi lámpavasakról is szó esett. Vécsi sokak előtt mondta neki: - Ne a falut szakítsuk szét retorikával, hanem a munkában mutassuk meg, ki a legény a gáton! Gyere dolgozni az erdősítésre, ott mérjük össze az erőnket! - Az MDF-elnök ráállt a szóra, nyolc évig dolgozott az erődtelepítésen, onnan is ment nyugdíjba.

S ez az erdőtelepítés lett a kulcsa mindannak, amit Ricse elért: a nyugalmat, a békés együttélést.

A rendszerváltozás forgatagában a jól menő téeszt - színtisztán politikai megfontolásból - szétverték, és hol kárpótlásban, hol bagóért vissza akarták adni a földet a gazdáknak. De az bizony sokaknak nem kellett. Vécsi megállapodott hát a földkiadó bizottsággal: amit az emberek nem akarnak megművelni, azt a falu megveszi. Ugyanakkor kihirdették - és ezt aztán be is tartották -, hogy nem adnak el egyetlen holdat sem a község területéből. Csereberélni lehet, közelebbire, jobb minőségűre, de ami a falué, az úgy is marad.

És nekiálltak erdőt telepíteni. Nagy erőkkel. A falu vezetői szépen végigjárták az embereket - a romák lakta utcákban éppúgy, mint a többiben -, és azt mondták: - Ne segélyért kuncsorogj, gyere dolgozni! Ha beállsz erdősíteni, bejelentünk, adózunk utánad, fizetjük a tébéd, lesz nyugdíjad is.

A romák rendre többen jöttek munkát kérni, mint nem romák. Pedig a hányatott sorsú Borsodban a nem romák is legalább olyan arányban vesztették el addigi kenyerüket a bányákban, kohókban.

A kilencvenes évek legelején elkezdett és azóta is folyamatos erdőtelepítés több szempontból is remek ötletnek bizonyult. Először is, egyszerre ad - értékteremtő - munkát képzettnek és képzetlennek. Az előbbiek foglalkoznak méréssel, kitűzéssel, csemeték visszametszésével, ritkítással, szervezéssel és irányítással, az utóbbiak ásnak, ültetnek, végzik az összes képzettséget nem igénylő fizikai munkát.

Másodszor - és ez a fontosabb -, a beültetett csemeték röpke hat év alatt kitermelhető, eladható fákká válnak. S ettől kezdve a dolog önjáróvá válik: az egyik brigád újabb és újabb fákat ültet, a másik gondozza a csemetéket és a felnőtt fákat, gyérít, de a harmadik, esetleg már a negyedik is fakitermelést végez: kivágja és feldolgozza az áruba bocsátható fákat. Ez pedig bevételt hoz, fedezetet a munkabérekre.

Harmadszor, arra is módot ad a saját erdő, hogy az elültetett fák közeit az első három évben bárki - ingyen! - beültethesse kukoricával, krumplival, tökkel, sárgarépával. Akinek nincs földje, az erdőben megtermelhet magának ezt-azt, és közben a falu is jól jár: művelik a földet. Ráadásul minden évben - csak a ritkításból - 150-160 család kaphat ingyen 1,5-1,5 köbméter tűzifát télire.

A község vezetése gondoskodik róla, hogy valóban eljárjon dolgozni mindenki, aki korábbi munkáját elveszítette. Méghozzá éppen úgy, ahogy ilyen helyen lehet és kell. Reggelente vagy a polgármester vagy valaki más ott van a munkakiosztásnál, és följegyzi, kik nincsenek ott. Majd nekiindul, s végigjárja a hiányzókat. Ha pedig látja, hogy Lajos még alszik, mivel előző este derekasan felöntött a garatra, nem őt szapulja, hanem az asszonyhoz fordul:

- Mit gondolsz, Rozi, jövő héten miből adsz enni a kölyköknek, ha a Lajos nem jön az erdőbe dolgozni? - és nyugodt lehet: másnap reggel Rozi, ha kell, a hajánál fogva cibálja ki Lajost az ágyból, és addig nyüstöli, amíg nem jelentkezik munkára.

Ózdon és a környék sok más városában, falujában erdők tömege tűnt el szőrén-szálán egyik éjszakáról a másikra. Ricsén soha egyetlen fát el nem lopnak. Hiszen a maguk által telepített és gondozott erdőt a magáénak érzi a falu egésze.

Soha el nem tűnik egyetlen virág sem a faluban kiültetett 25-30 ezer tőből. Igaz, nem a drága palántákat veszi meg az önkormányzat, hanem a fillérekbe kerülő virágmagvakat, s ősszel azokat ültetik el, majd kapálják, locsolják, gondozzák egész évben. Tíz-tizenöt embernek ez is rendszeres munkát, jövedelmet ad. De épített a falu - ugyanígy közmunkával - táj- és madárházat, szabadtéri színpadot, emlékművet nagy szülöttének, az Amerikába kivándorolt Zukor Adolfnak. Minden pályázaton indulnak, hogy az év lehető legnagyobb részében kínálhassanak közhasznú és közmunkát.

A szerző jogász-szociológus újságíró