Kedvenc lemezem, egyik kedvenc, de persze szinte soha nem hallgatom meg, talán nem is arra készült. Évente egyszer előveszem, ilyentájt, mert koncertfelvétel, épp a mai napon volt a hangverseny, csak 1990-ben. Csupa B betűs név, Britten és Beethoven, a Boston Symphony játszik, és Bernstein vezényel. Ez volt az utolsó koncertje, két hónap múlva már nem élt.

Furcsa: a koncerten volt még egy B betűs zeneszerző, az is Bernstein volt, az Áriák és barcarollák című műve, de annak már nem vállalta az elvezénylését. Tekinthetjük ezt akár szimbolikusnak is, Bernstein más zeneszerzőket fontosabbnak tartott magánál, ez is ízlése megbízhatóságát bizonyítja, csönd legyen, kaján. És mielőtt nagyon megszánnánk őt, hogy biztosan ebben a tudatban kellett leélnie az életét, vagy hogy a halálos ágyán attól kellett félnie, túl kevés marad utána, a szerzők már megint hosszú távon győznek az előadóművészek fölött. A kéttípusú művész itt véletlenül egy testbe volt zárva, szóval ne sajnáljuk a szerzőt sem. Azért sem, mert éppen most újítják föl a Broadwayn a West Side Storyt, de elég, ha arra gondolok, hány hivatkozásba botlottam egyetlen hét alatt Bernstein művére, és mindig Bernstein volt a viszonyítási pont, akit és akinek a műveit mindenki ismeri. Ó, milyen szép a Faustból az Ékszerária, biztosan erre gondolt Bernstein is, amikor az I feel prettyt írta. Attól félek, olyan leszek, mint Carreras Bernstein előtt, amikor a Mariát énekelte, mondja Colin Firth, amikor a Mama mia! zenei felvételeire emlékszik. Szóval: ez rendben van.

De ez a koncert, ez hátborzongató. Akkor is az volt, nem tudták, megtartják-e egyáltalán, előtte már lemondta a próbákat az ifjúsági zenekarral, nyilván erre se készült nagyon, aztán mégis ment, hiszen egyik mestere, Koussevitzky alapítványa javára szólt. Hátborzongató a fényképeken látni, hogy a nyári eseményre talpig fehérbe öltöztek a szimfonikusok, úgy festenek, mint egy csapat muzsikus angyal a mennyországban. Jó, bajszos, kövérkés angyalok, de így is ijesztőek. Bernsteinen csak a szmokingkabát fehér, meg a haja, az arca. Nincsenek már nagy ugrások, nagy mozdulatok, alig tudja a válláig emelni a pálcát, és ez hallatszik is, súlyosan kezdődik a 7. szimfónia, nagy csöndekkel, nehezen mozogva.

És még mindig a képek: eleinte ott van szivarzsebében a szépen összehajtott, piros selyem zsebkendő, de a meghajláskor már nem látni. Lehet tudni, hogy miért: a harmadik tétel alatt rettenetes köhögőroham jött rá, abba kellett hagynia a vezénylést, fuldoklott, levegő után kapkodott, aztán, mikor jobban lett, hátratámaszkodott a pulpituson, és szemmel, vállal, toppantással irányította a zenészeket. A köhögésből alig hallatszik valami a felvételen, csak a zavart érezni, hogy szól a zene, megy minden tovább, mint a halott csuklóján az óra, csak éppen értelme és jelentése nincs. Bernstein lánya ott volt a koncerten, és indult a színfalakhoz, ha így kell lennie, legalább a karjai között haljon meg az apja.

De nem halt meg. Összeszedte magát a tételszünetben, jó, lendületes, pörgős, mégis súlyos finálét vezényelt. A közönség szerencsére észrevette, mit lát, és elképesztő ovációban tört ki, diadal lett a vége, nagy diadal, ha a hangfelvételek örökre szólnak, akkor ez a diadal is. Tizennyolc éve volt, és ha élne, akkor is már kilencven lenne, semmi esélyünk se lenne látni őt, de azért hiányzik. És akármilyen ostobán vagy önzőn hangzik, igaziból csak ezt akartam mondani: úgy örülök, hogy hiányzik.