Valamikor a nyolcvanas évek közepén, amikor egyetemi tanulmányaimat kezdtem az igen elegánsnak számító művészettörténet-szakon, egy ízben szörnyű hibát követtem el - legalábbis így éreztem tizennyolc éves fejjel. Társalgás közben elárultam egy művelt évfolyamtársamnak, hogy gimnazistaként nagy mennyiségben fogyasztottam tudományos-fantasztikus irodalmat. Furcsán nézett rám, és megjegyezte, hogy ő ilyesmire sajnálná az időt, mire én, igyekezvén kiköszörülni a csorbát, mindjárt hozzátettem, hogy "hiszen elnyomott országokban a disztópia a társadalomkritika egyetlen lehetséges műfaja". Úgy tűnt, ez megfelelő mentség.

Tíz évvel később éppen e lap hasábjain igen hízelgő kritika jelent meg könyvbe gyűjtött kultúrtörténeti esszéimről, amelyben a szerző, a magyar esztétika doyenje sajnálkozva jegyezte meg: szép tudást gyűjtött össze a leányzó, de hát mire megy vele ebben az új világban? A kultúrtörténet a múlt nyelve, a magas kultúra nem szól már senkihez, a könyv elavult, mielőtt megszületett volna.

Az olvasó talán megbocsátja, ha a magas és a másik kultúra táncának történetét röviden így összegzem, a fentebbi két epizód közé ékelődő pályám emlékezeteként: a jó ízlés sérelmétől a kékharisnya haláláig.

A nyolcvanas évek végén ért el hozzánk is a "posztmodern" fogalma és nyelve. Importáru volt, s mint ilyen, az akkori viszonyok sajátossága szerint elitek jussa. Nyakatekert mondatokkal, paradox filozófiával és számos idegen szóval fogalmazta meg a magaskultúra és a populáris kultúra közti hasadék bezárulását, a mércék és tabuk korának végét, a nagy decentralizálódást, a "short attention span" média végső győzelmét (máig nem tudok rá jobb szót, mint Csordás Gábor tagadó formuláját: a késleltetett kielégülés kultúrájának vége).

De mielőtt és mialatt a magaskultúra professzionális előállítói és fogyasztói elkérődztek e történelmi belátáson, létrejött Magyarországon a kulturális piac, és tíz év alatt lényegében megszűnt a magaskultúra uralma és védett helyzete. Az állami finanszírozás és a Soros Alapítvány tulajdonképpen elképesztően hatalmas védőhálója ellenére a kultúra szemben találta magát egy olyan közönséggel, amelyet azontúl, és egyre inkább, fizetőképes keresletnek hívtak.

Egy eszmény térvesztése és az értelmiségi szerep elbizonytalanodása az egyik oldalon, piaci verseny és az olvasó átalakulása a másikon: nehéz volna megállapítani, az idő párhuzamos folyamai közül melyik ásta alá erősebben az esztétikai és (és) erkölcsi hierarchiába vetett hit kőszikláját. De a hit: hit, s mint ilyen, nem piaci, hanem elsősorban emberi dolog, így hát úgy sejtem, a hit története felől kell néznünk a piac történetét is, s nem fordítva.

Vannak a hiteknek teológusai, tanítói, antropológusai, történészei és politikusai. És vannak hitvallói. Ha a hitvalló, mint jómagam, egyszer csak arra érez késztetést, hogy antropológusként és történészként, ne pedig teológusként, tanítóként és/vagy politikusként beszéljen a maga hitéről, az olyasfajta belső átalakulásra vall, amilyen nem sok van - nemhogy az emberi életben, de a történelemben sem. Talán a tizenkilencedik század végének hitvallói, egy Ernest Renan, egy Lord Acton, írt úgy a keresztény hit történetéről, ahogyan én ma legszívesebben a magaskultúra hitéről beszélnék.

A keresztény hit, a katolikus egyház fennmaradt. Először fundamentalizmussal, pápai csalhatatlansággal, elfogadhatatlan tanok indexre tételével, szeplőtelenfogantatás-dogmával igyekezvén megvédeni az ostromlott várat. Azután engedményekkel, hittételeinek átfogalmazásával próbált közelebb jutni híveihez, magához csalogatni "a közönséget". S megint újra, megrettenve az értelmezések elfolyósodásától, a tekintély szétaprózódásától, igyekezett viszszatérni a fundamentumhoz, szomorkásan lemondva azon közönségről, amelyet már nem érhetett el, s kinyúlva újabb csoportok és generációk felé, amelyek, a történelmi felejtés és a nemzedéki váltakozás hatására, elérhetőnek tűntek.

A magaskultúra hite, azt hiszem, olyasvalami, mint a vallásos hit: többeket érint meg, s húz magával, mint ahányan tartják és követik, és többen tartják és követik, mint ahányan értőként részt vesznek benne. Berendezi a világunkat, kijelöli benne az irányokat, arról beszél, milyen embernek kéne lenni és milyen világban - amihez képest is milyenek vagyunk, és milyen a mi világunk.

Ahogy azt sem lehet pontosan megmondani, miben hisz egy keresztény, azt sem tudnám megmondani pontosan, miben hisz a magaskultúra hitvallója. De felismerni egy-egy hittételt nem nehéz. Értelmünk csiszolásával, érzékeink finomításával, gondolkodással és újragondolással, a régi megismerésével, új befogadásával, mindkettő megemésztésével és egybeforrasztásával, új és új képek és tükrök előállításával, erkölcsi jelenségek esztétikai megformálásával, emberi mozzanatok összegyűjtésével, megértésével, bírálatával kell haladnunk előre az életünkben, hogy jobb emberek legyünk. Mert a vége azért ez, mint minden hitnek: a remény, hogy jobb emberek - bármilyen értelemben "jobb emberek" - lehetünk.

Azt nem nehéz belátni, hogy a magaskultúra hitvallása időigényes feladat, és így az sem meglepő, hogy más világokban - ahol nem volt védett terület, s ahol korábbtól fogva létezett a munkaerőpiacnak nevezett rettenetes fenyegetés - hamar, noha sokáig reflektálatlanul, afféle foglalkozás lett, afféle szerzetesség és papság feladata, akik egyetemeken taníthatták a nyájaikat.

De a hit elvesztése nem ugyanaz, mint a hitvallás foglalkozásszerű specializációja. A hit elvesztése az első generációban valami mélységes megrendülés, hogy hazugságok vagy kegyes csalások voltak, nem kért és nem várt titkok és privilégiumok, a hit talapzatában, s hogy az ember végső soron mégsem lesz jobb attól, hogy hitvalló. Legalábbis nem lesz önmagában és mintegy automatikusan jobb attól, hogy hiszi a hitet, és nem csak úgy lehet jobbá, ha hitvallóvá válik. A következő generációban a hit megingása már adottság. Félig hinni nem lehet: vagy hisz valaki, vagy nem.

Szóval - hiszünk vagy nem? Hiszek vagy nem? Ha a kérdés vagy-vagy, mint Kierkegaard éles szemmel észrevette, akkor az én válaszom, de ez nem a kor válasza, csak az enyém, az, hogy nem. Nem hiszek. Mert nem látom, hogy önmagában és automatikusan jobbá lesz valaki attól, hogy művelt és éles eszű, és nem látom, hogy csak így lehetne jónak vagy - hogy a kezdeti anekdotám szellemében fogalmazzak - társadalmilag relevánsan jónak, vagy legalább "jobb embernek" lenni.

A magaskultúra hite valamiképpen továbbvitte magában a kereszténységet, noha szekuralizált formában, és ez lett az európai civilizáció. Ez lett a polgári világ. "Minket leányom - írja egy asszony kissé keserves hangon 1806-ban - már sem rangunk, sem vagyonunk, sem ruhánk nem különböztet meg az utcán az akármilyen mosónő lányától; minket csak a kultúránk, a jó ízlésünk választ el tőlük". Franciául íródtak a sorok, de írhatta volna bárki "jobb ember" bárhol Európában a tizenkilencedik században, tán a dzsentri öntudattól duzzadó magyar és lengyel tájak kivételével (lehet, hogy ennek árát fizetjük most a felemás civilizációnkkal? hogy a letűnt hitnek nem volt elég hitvallója nálunk? olyasféleképpen, ahogyan a nem keresztény gyökerű kultúra sem lesz egészen európai soha?).

Hát, nem a legszebb kezdet, de mégis ez a magaskultúra hitvallásának populárisabb változata, s egyben a kegyes csalás is, amely időközben felszínre jött.

A mostani globális (vagy globálisan lokális), egymás mellé rendelt ízlésekből és értékekből épülő, folt-hátán-folt, közönnyel és feszültségekkel terhelt, pluralizmustól nyögő és némileg dezorientált kultúránk épületének még mindig, és remélem, még sokáig, a civilizált kommunikáció a habarcsa. Mondanom sem kell, hogy a civilizáltság a magaskultúra hitvallásának szekularizált maradványa.

Mit bánom én a magaskultúrát! - mondta nekem egyszer John Lukacs, miközben undorral nézte New York forgatagát. - Nekem csak a civilizáció fáj!

És tényleg, New York forgatagában, vagy Budapest forgatagában, kultúra, magaskultúra is, van éppen elég, civilizációból van kevés (bár New York kifejezetten civilizált helynek tűnik néha Budapesthez képest).

Elég körülnézni ahhoz, hogy lássuk, rettenetes repedések nyíltak a talapzatban, a hitvallók gyakorta nem jobbak, csak nyakatekertebbek, nem civilizáltabbak, csak nagyképűbbek, s ráadásul - hát nem megtörtént ez is már, jóval a francia forradalom előtt? - cserbenhagyják a közpapságot, a hit közvetítőit, a civilizáció hordozóit. Az értelmiség nem törődik a tanárokkal, az oktatással, és az elitértelmiségiek nem törődnek az értelmiséggel, míg végezetül a politikusok - hiszen van nekik eszük, ha kissé darabos is - rájönnek, hogy fölösleges törődni az elitértelmiséggel, és jobb üzlet a populizmus nyelve, mint a magaskultúráé.

Ezzel bezárult a kör. A szép régi aszszony elment, más viszonyok, táncok és játékok vannak soron, bármilyen nagy úr a nosztalgia.

Utószó: mielőtt fejest ugrik valaki a nemhitbe, értesítsen róla, hogyan fogja megmenteni a civilizációt. Félig hinni nem lehet persze, de egészen elereszteni a szeretett hitet ugyancsak nehéz, míg nem akad új és jobb helyette.