Az első verziót Gerendai Károly alig győzte cáfolni, a másik változat viszont már jóval elgondolkodtatóbb "veszély" lehet. A leginkább tervezhető bevétel zömét - majdhogynem hetven százalékát - a hetijegyeket vásárló külföldiek hozzák be a konyhára, míg a napijegyek túlnyomó részét - kilencven százalékát - a magyar látogatók veszik meg. Így a kínálatban egyszerre kell kedvezni a Nyugat-Európából érkezők "trendibb" és a magyar vásárlók jóval konzervatívabb ízlésének.

S bár talán a Sziget tett a legtöbbet azért, hogy kiszélesedjen, megváltozzon, ha úgy tetszik, rugalmasabbá váljon a hazai átlagízlés, az idei rövidített műsorból sem lehetett kihagyni a "tuti" neveket (Iron Maiden, Jamiroquai, R.E.M.). Eddig sikerült úgy zsonglőrködni, hogy a magyar és kelet-európai hallgatóknak vonzó, ám az alkotói csúcsponton rendszerint már túljutó együttesek a nyugat-európai hetijegyesek számára se legyenek túl kínosak, sőt egy kicsit ők is nosztalgiázhassanak a The Kooks, Serj Tankian, az MGMT vagy a Babyshambles mellett. Az egyensúlyt és így a mindkét fél számára színvonalas programot mindmostanig sikerült megtartani. Igaz, idén már csak annak árán, hogy öt napra szorították vissza a kínálatot - így sikerült elérni, hogy a belépők ára ne menjen a fájdalomküszöb fölé. Mert - hiába érvel Gerendai az európai fesztiválok vagy más hazai koncertek árszintjével - a nyolcezer forintos napijegy épp azoknak (diákoknak, pályakezdő fiataloknak) a legdrágább, akik a leginkább érdeklődnének a fesztivál iránt. (Idén a Magyar Dal Napjával sikerült látványos engedményt tenni a Szigetet amúgy is drágállóknak. De ne felejtsük, ez csak egyszeri, amolyan alkalmi ajándék volt.)

Az igazán fontos kérdés tehát nem az, hogy lesz-e, hanem hogy hány napos lesz a Sziget. Ha visszatérnek az eredeti időtartamhoz, hogy azoknak se okozzanak csalódást, akiknek a fesztivál "egy hét együttlétről" szól, az már elkerülhetetlen áremelkedéssel járna együtt, s akkor egyre nehezebben őrizhető meg a fent már említett egyensúly. Mert lehet, hogy például a Bon Jovival telt házat lehet elérni a magyarok körében, de az már nem csak a külföldieknek, a fesztiválnak is elég kínos engedmény lenne. Jelenleg úgy néz ki, hogy sokkal inkább a sűrítés, a kevesebb napon több húzónév elve tűnik járhatónak. Kínzó dilemma, hogy ez esetben mi lenne a hetijegyekkel?

Hibázni pedig nem nagyon szabad. Hiszen a Szigetet, annak presztízsét, reklámértékét már csak rontani lehet. Nem csak a sportban közhely, hogy a vezető pozíciót csak elveszteni lehet. És minden hibás lépés közelebb hozhatja a szomszédos vetélytársakat, főként az újvidéki Exitet (négynapos), amelyet az egyik brit lap máris az év fesztiváljává választott. Ami viszont biztató, hogy a Sziget még ennyi idő után is képes javulni, fejlődni. És ez nem csak abból látszik, hogy idén húsz méterrel volt magasabb a bungee jumping. A minél több sátorozó befogadása kedvéért sokkal nagyobb területet foglalt el a fesztivál, de nagyobb lett a Nagyszínpad előtti tér is, ahová emiatt pluszhangfalakat és kivetítőt is beiktattak, sikerült műanyag lapokkal lefedni a Világszínpad előtti részt, és a biztonság fokozása és a komfort érdekében külföldi rendőröket (Angliából és Franciaországból) is meghívtak. A bobby különben igazi látványossággá nőtte ki magát: sokan szerették volna felpróbálni a jellegzetes fejfedőt.

De telitalálatnak bizonyult a kibővített Múzeum negyed is, ahol a kitelepülő intézmények egyre nagyobb hatásfokkal szólították meg a múzeummal még csak barátkozó fiatalokat. Ám a camera obscurává átalakított zsírbödön, a Gulliver utazásaiból idekerült óriások asztala vagy a hatalmas willendorfi Vénusz és magyar hangjai a tapasztaltabbakat is kiválóan elszórakoztatták. Talán ezek, talán más miatt, de sokan máris az egyik legnépszerűbb felvonásként tartják számon az idei fesztivált. Itt viszont már nem élnénk a sport másik közhelyével: nem a csúcson szeretnénk abbahagyni.