A napok múlásával mindinkább fogy a levegő a magyar csapat körül, és nem feltétlenül azért, mert pénteken majdnem 40 fokra kúszott a higany az üvegcsében. A hetedik versenynapot megelőzően az éremtáblán Thaiföld mögött és Zimbabwe előtt (azt követően továbbra is Thaiföld mögött, viszont Kazahsztán előtt) "feszítő" delegáció döntő többségének nem, nem és nem megy, miközben Igaly Diána, az Athénban első, itt tizenharmadik helyezett sportlövő már a magyar sport általános mélyrepülését emlegeti, Kamuti Jenő MOB-főtitkár a tele gatyával magyarázza a kudarcokat, Schmitt Pál elnök pedig - egy minapi interjú tanúsága szerint - a szívet meg a lelket hiányolja a sportolókból.
Phelps, Phelps, Phelps...
Hogy aztán a hagyományos aranygépet helikopterre kell-e cserélni, az csupán a jövő hét végére derül ki, úgyhogy türelem, meg egyébként is: mi sokkal jobban állunk a vietnamiaknál, az észak-koreaiaknál, a bolgároknál és a spanyoloknál is, akik máris doppingbotrányba keveredtek: talajon 82. helyezett (!) tornászuk, eddig egy-egy ezüstöt és bronzot nyerő lövészük, 1500-as atlétájuk, illetve kerékpárosuk jóvoltából.
Szóval vannak még örömök.
Cseh László száz méterig (vagyis pillangón és háton) meseszerűen tartotta magát a hatodik pekingi, összességében pedig a tizenkettedik aranya felé repesztő hiperklasszissal, majd tőle leszakadva eszelős versenyt vívott a huszonöt perccel korábban 200 m háton világcsúccsal (1:53,94) győztes, ugyancsak egyesült államokbeli Ryan Lochte-tal, s végül ez utóbbinál egyetlen századmásodperccel korábban ért a falhoz (1:56,52). A differencia lényegében érzékelhetetlen; húsz éve Güttler Károly ugyanennyivel maradt le az olimpiai bajnoki címről, s ő akkortájt körömhossznyi különbségről beszélt...
A magyar olimpiai küldöttség medáljainak háromötödét a nyakában hordó, s teljesítményével összesen 54 millió forint jutalmat kasszírozó Cseh érzelmileg is sajátos ívet járt be a játékokon. A hosszabbik vegyes távon elért második helye után elégedettnek, de boldogtalannak, a 200 m pillangó ezüstjét követően elégedettnek és boldognak, míg pénteken boldognak, de elégedetlennek mondta magát, majd - nyilván azért, mert egy verzió még kimaradt (mármint hogy egyszerre legyen elégedetlen és boldogtalan) - azzal búcsúzott: szeretne mihamarabb otthon lenni.
Miután jelentős vállveregetések közepette kívánunk számára jó utat, muszáj megemlékeznünk arról, hogy Lochte mellett a magyar szülők gyermekeként már Amerikában születő Rebecca Soni kiradírozott egy világrekordot a 200 m női mellen produkált 2:20,22-es idejével, s azt is: szegény Takács Krisztián a kilencedik időt úszta az 50 m gyors elődöntőjében (21,84), így éppen csak kicsusszant a finálé mezőnyéből.
Pedig a társaság előtt a legmerészebb cél sem csupán az álmok világában jelent meg, s a "kibicek" között is akadtak, akik az első napok keserűségdömpingjének végét pont ennek az együttesnek a szereplésével azonosították. Mindennek a tetejébe a sorsolást jóleső érzésekkel böngészhette szakmabeli és kívülálló: a tábla ugyanis azt mutatta, hogy amennyiben az "epés" brigád túljut Kínán, a lengyel-ukrán párharc győztesével elődöntőzhet, vagyis elkerüli az egy ágra került ászokat, a franciákat és az olaszokat. Aztán egy órával a nyitómérkőzés kezdete után úgy kétezer kínai tombolt, négy magyar pedig lesütött fejjel bandukolt az öltöző felé...
A Boczkó Gábor, Imre Géza, Kulcsár Krisztián trió 35:32-es vesztésre állt a 45 tusig tartó csihi-puhiban, s az utóbbi következett, de csak egyetlen bekapott találatig maradt a páston. Akkor a nézőtéri várakozásnak megfelelően fájdalmasan a lábához kapott, és a zsűri mindössze néhány minutumig tartó tanácskozás nyomán engedélyezte a cserét. A nyilvánvaló "kamut" utóbb Kamuti Jenő - MOB-főtitkári pozíciója mellett a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke - úgy kommentálta, hogy "röhejes az a szabály, amely nem engedélyez magyarázat nélküli változtatást, hanem rákényszeríti a vívókat a bírók átverésére". Ezt én csak annyival toldanám meg, hogy ez a bizonyos átverés csupán látszólagos, hiszen a döntnökök - természetesen - éppen úgy tisztában vannak a valós indokkal, mint a sportág eseményén először bámészkodó, tízéves kínai gyerekek...
Szóval Kulcsár le-, a tartalék Kovács Iván pedig bejött, s átmenetileg fel is csillant a remény, hiszen a friss erő három tust ledolgozott a hátrányból (39:40). Az utolsó párban szólított Boczkónak azonban nem sikerült fordítania, Kína - Kína! - 45:43-ra nyert.
"Inkább nem mondok semmit, mert esetleg valami kiszalad a számon, amit utólag megbánok" - tajtékzott később Kovács, aki annyit azért megjegyzett, hogy "egyértelműen mentális probléma" vezetett a vereséghez. Az idilli hangulatban Kulcsár Győző szakági főnök már a jövőt is látta: "Ha ezek az apukák egyszer abbahagyják, talán nem is lesz magyar vívás" - borongott, s a fájdalmon keveset enyhített, hogy a csapat az alsóházi folytatásban előbb az ukránokat (41:29), majd a venezuelaiakat (40:25) is "ledöfte", így az ötödik helyen fejezte be az olimpiai tornát.
Azt nem állítanám, hogy a görögöket hitchcocki izgalmakat követően taglózták le - hál' istennek -, úgyhogy a meccsről nem is mondanék többet: Drávuczék a kezdeti bizonytalankodás után "bucira" verték a riválist, s a 10:4-es végeredmény azt jelenti, hogy három szabadnappal lepték meg magukat. Egyben - és persze ez a fontosabb - azt, hogy további feladat nélkül, csoportgyőztesként elődöntősök, köszönhetően a mieinkkel döntetlenező ausztrálok hollandok elleni, mindössze "egygólos" győzelmének. A négy között az olasz-holland találkozó továbbjutója vár Godova Gábor csapatára, s keddig igazán lesz idő merengeni az ideális stratégián. Igaz, a tréner szerint máris megvan az üdvözítő haditerv: "A megilletődöttségnek a jelét sem szabad mutatni, nem úgy, mint a görögökkel szembeni első negyedben."
A maximalizmus iránti igény tehát megvan, a társulat kétségkívül reménykeltő formát mutat - lassanként amúgy is kiveszőben az olyasfajta, hosszú éveken át a női vízilabdához köthető megjegyzés, mint a "jó lövés, csak rövid" -, úgyhogy elfogadhatjuk Pelle Anikónak, az elődöntőbe jutásban az ausztrálok ellen négy másodperccel lőtt egyenlítő góljával meghatározó érdemeket szerző játékosnak a prognózisát: "Ha továbbra is meg tudunk maradni csapatnak, bármi előfordulhat a folytatásban." Bármi? - szólt a hitetlenkedő szájából a kérdés, mire a válasz: "Szerintem bármi."
A kis öröm is öröm: az önbizalom fontos tényező.
Elkényelmesedésről persze szó nem lehetett, mert az a legkevésbé sem volt mindegy, hogy a nyolcas páholy melyik foteljában foglalhat helyet a csapat. Csakhogy ami a leülést illeti, azt már az elején maradéktalanul sikerült megvalósítani; az oroszok 7:3-ra, majd 11:7-re elhúztak, s a kapitány ritka húzásra szánta el magát: a később aztán visszacserélt Pálinger helyére Herrt küldte a gólvonal elé nyújtózkodni. Az összeomlás látványától ekkor még megkímélte lelkes és méretes szurkolótáborát az alakulat, olyannyira, hogy Görbicz 25. percben szerzett, kifordulós góljával átmenetileg "itt" volt az előny (13:12), s a vetélytárs a játékrész végén is belátható távolságban maradt (15:16).
A legutóbbi két vb-n aranyérmes oroszok az öltözőben kaphattak szépen Jevgenyij Trefilovtól, a modorral nem sokat bajlódó trénerüktől, mert úgy jöttek ki a második félidőre, hogy kettéharapják ellenfelüket. Dolgukat megkönnyítették a magukat igen előzékenyen odatartó magyarok, s a felvonás derekától (20:30) kizárólag a vereség elé teendő jelző volt kérdéses: megszégyenítő lesz-e vagy tisztes?
Ki-ki döntse el magában, hogy a 24:33-at melyik kategóriába sorolja (én már eldöntöttem), Hajdu szakvezető mindenesetre ekképpen kommentálta a látottakat: "Hímezhetjük-hámozhatjuk, ezek nekünk állati erősek."
És valóban. Ráadásul a kézilabdacsarnokon kívül is vagyunk így még néhány ellenféllel ezen az olimpián...
Kiküldött munkatársunk jelenti
