Sikerült összeütni a haditervet: venni kell egy doboz cigit és belerejteni a zsákmányt. Így is lett. Mindez a következőképpen festett: kettecskén lecsüccsentek az egyik akkor még becsomagolatlan színpad elé. Rendkívül körültekintően persze. Nagyjából tíz percbe telt a művelet – a derűsen integető inkalosok orra előtt. Igaz, ha úgy vesszük, semmivel sem volt ez rosszabb, mint a másik „okostojgli”, aki teljesen készen, zsebében fél Amszterdammal nekiállt babusgatni a drogkereső kutyát.

Toi-toi fronton sem volt túl rózsás az idők hajnala. Különösen reggelente: jól példázza a fiatalember, aki rárontott a jól ismert kékségre, majd menten ki is fordult, ugyanis odabent a rakásban ott vigyorgott az előző látogató becses alfelének pontos lenyomata. Akkor is megjárhatja valaki, ha éppen üres volt a műanyag tartály. Bevonult békésen a cimbi egy cigarettával, hogy elintézze, amit kell. Csak éppen elkövette azt a baklövést, hogy a csikket maga alá pottyantotta. A többiek már arra eszméltek, hogy dől a füst a toi-toiból, a srác rongyol kifelé veszettül, elkapja a kézmosót és bőszen zuttyanja is a klotyóba.

Nagy dumákból sem volt hiány soha. Nem, nem a hivatalosított „Gerappá”-ra gondolok. Sokkal inkább a srácra, aki egy egész nulladik napot szánt arra, hogy a Sziget bejáratánál hányódó közönségét nevelje, imigyen: „Dobolni meg én fogok?! Mert mind ilyen hülye gitárzenekarokban játszotok a hülye pengetős hangszereitekkel! Dobolni meg én fogok?” Vagy a másik delikvens, aki a délután négy órai verőfényben győzködött boldog-boldogtalant: „Én Ruth vagyok, nem Rachel, mondd meg nekik Tonjo!”

Ha már dobolás: a korai Szigetek közös performace-a volt a söröshordókon dobolás hajnalig – és persze a hangszerszerzés kalandjai. Úttalan utakon kommandóztak a fiatalok az éppen aktuális sörkiméréstől ketten-ketten per hordó. Aztán le a mezőre, ütni, amíg a biztonságiak szét nem verik a mulatságot. De nem csak azt loptunk. 1997 agyszüleménye a még mindig dübörgő hagyományőrző kukatologató verseny. Rendkívüli körültekintéssel kell kiválasztani a megfelelő – azaz nem túl foglalt – verdát és a részeget, aki a célt képviseli. Utolsó nap hajnali háromkor bárki szemrevételezheti, sőt be is szállhat.

Bár tizenöt év alatt szinte minden magyar zenekar megfordult már a fesztiválon, de kiszenekarként itt is lehet nagyon szívni. Úgy adódott, hogy Szeged szépreményű vadorzói ‘97 nyarán nem jutottak színpadhoz. Így a Banán-színpad hajnal négyre árnyalatnyit leamortizált hangosítói arra eszméltek, hogy öt nagyon részeg muzsikus könyörög azért, hogy felmászhasson a színpadra. Kábé negyedóra után kegyelmeztek meg, így adódott a Sziget történetének legvalószerűtlenebb, legrövidebb és leginszomniásabb Timur Lenk-koncertje.

De volt még becsomagolt sör citrommal-jégkockával, szódásszifonból nyomott vagy ruszlin úszó vodka, szerelem - vagy valami nagyon hasonló – a Duna-parton, kánikula, felhőszakadás, népnevelés, Uhrin Benedek, David Bowie, haverok, buli, mantra. És persze Ádámka, Vader és Balázs, akikkel nem szigetelünk soha többé, mert végérvényesen elköltöztek abba az édenbe, ami a fesztiválarcoknak jár. Na, jó, lehet, hogy kicsit délebbre.