Különösen az ifjúság testi, edzettségi állapota ad okot rendkívül komoly aggodalomra. Ahogy mondani szokás, manapság vidám nyugdíjasok kerülgetik a járdán csoszogva cammogó iskolásokat, akik mellett persze az szól, hogy kétségtelenül nehéz az iskolatáska.

"Az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmivé válik" - idézi a bölcs mondást Szerb György az Új Pedagógiai Szemle hasábjain 2001-ben közölt kiváló tanulmányában. Ő az alábbiakat emeli ki a sokféle, lehangoló statisztikából: "Már az óvodások 20 százalékánál mozgásszervi elváltozás figyelhető meg. Ezt a jelenséget csak erősíti napjaink iskolája. Fékezi a kreativitást, az önálló gondolkodás fejlődését, a gyermekeket napi 10-12 órát ülteti, kialakítva ezzel napjaink sajátos embertípusát, a homo sedenst (ülő ember - a szerk.). A betegségek kialakulásának 70-90 százaléka pszichoszomatikus eredetű, a diákok sokaságának neurotikus panaszai vannak."

Az F. Mérey Ildikó által irányított, több mint másfél millió tanulóra vonatkozó motorikus próbák eredményéből kiderül, hogy a tanulók általános fizikai teherbíró képessége - több élettani mutató egybehangzó tanúsága szerint - gyenge közepes színvonalon áll. A testnevelésórán kívül nem sportol a fiúk 63, a lányok 70 százaléka, és a nem sportoló fiatalok több mint fele kevesebb mint két órát mozog hetente.

Akár kézenfekvő is lehetne a nemrég teljes parlamenti konszenzussal elfogadott nemzeti sportstratégia üzenete: ha már a diákok többségének úgyis a tanóra adja a mozgást, az ifjúság testedzésének ügyét az iskola falai közé kell zárni. Igaz, megengedi, s még helyesli is, hogy akinek kedve van, eljárhat edzeni sportegyesületbe.

Az iskola kétségkívül nagyon sokat tehet az edzettebb ifjúságért...

De indokolatlan és felelőtlenség az oktatási intézményekre hárítani a hatalmas, társadalmi méretű feladatot. Amelyet az egymagában amúgy is képtelen megoldani!

A testnevelésóra a mozgást kedvelő gyereknek is csak három-öt percre tud olyan terhelést nyújtani, amely legalább eléri az ingerküszöböt, és kedvező élettani hatást indít el. Miközben ebből a terhelésből - a nemzetközi ajánlások szerint - napi hatvan percre lenne szüksége egy fejlődő szervezetnek. Ezért aztán - már elnézést az eretnek gondolatért! - majdnem mindegy, hogy a heti két tanóra számát felemelik-e háromra. Legfeljebb annyi változna, hogy a tanulók közelebb jutnának a rendszeres mozgás gondolatához. De akkor is jogos a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert kifogása, miszerint ahogy nem eszünk előre két-három napra, úgy a test edzését sem lehet napokra megelőlegezni.

Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO Európai Munkacsoportja 35 országot - köztük hazánkat is - érintő, 162 ezer 11-15 éves korú fiatal egészség-magatartására (HBSC Study) vonatkozó vizsgálatának eredménye szerint a fiúk 40, illetve a lányok 27 százaléka mozog legalább hatvan percet mindennap. Míg a magyar 11 évesek az összehasonlításban a középmezőnyben helyezkednek el, a 15 éveseknél már csak a 27. helyen állunk. Még rosszabb a helyzet, ha azt vizsgáljuk, hogy a tanulók fizikai aktivitás-magatartása hogyan felel meg a WHO ajánlásának: a 15 éves lányok 16,9, illetve a fiúk 25,1 százalékos értékével a 32. helyre szorulunk.

Maga a tanóra tehát már csak az időkorlátok miatt sem alkalmas arra, hogy az ifjúság fizikai felkészítését megoldja. De nem is az a feladata! Sokan emlegetik nosztalgiával, hogy micsoda sportélet volt az iskoláinkban a két háború között, majd utána még vagy két évtizeden át. Ez csak részben igaz. A testnevelésórának az volt a hivatása, hogy alapismereteket adjon, például megtanított sportági technikákat (magasugrás, kosárra dobás stb.), szabályokat, versenyformákat, hogy a diák a szabadidejében élni tudjon a sport áldásaival. Néhány híres középiskolában néhány legendás edző-tanár nagyszerű műhelyt teremtett, de a többség azt tekintette feladatának, hogy a gyereket - az adottságai alapján - sportágakba, sportegyesületekbe irányítsa.

Ma a testnevelő hiába készítené fel a tanulókat a saját sportjuk megszervezésére, sem szabadidőből, sem szabad térből nincs elég. Eltűntek az utcákról, terekről az olyan - hajdan mindennapos - játékok, mint a fogócska, a bújócska, az ugróiskola, a lábtenisz, mert ezekre már hely is alig maradt. Mi több, gyakorlatilag eltűnt a gyerekek életéből sok más, mozgással, fizikai terheléssel együtt járó tevékenység is: nem kell szenet felcipelni a pincéből, fát vágni, leszaladni az utcára egy vödörrel, amikor jön a jeges, szőnyeget porolni, parkettát vikszelni. A kétsaroknyira lévő iskolába is kocsival viszi el a papa. 1980-ban készítettem riportot egy Vas megyei községben, ahol az egyik testnevelő futóiskolát hozott létre. Elmondta: már a falusi gyerek sem él természetesen, nem mozog eleget, hiszen a települést átszelő út forgalmas, veszélyes, a családok bezárkóznak a tévé mellé, immár mesterségesen kell a futást is életben tartani, hiába van a láb mindig kéznél. Nem csoda, hogy a legújabb kutatások szerint a kisebb településeken élő fiatalok fizikailag is hátrányos helyzetben vannak, mert a nagyvárosokban élők könnyen hozzájutnak például divatsportokhoz, és elérhetők számukra a testedzési szolgáltatások, még ha ebbe is, abba is inkább csak belekóstolnak.

Miután a mindennapos testnevelésóra bevezetése ma lehetetlennek látszik, és az sem hozná meg a megnyugtató megoldást, más utakat kell keresni. Abban is vannak hagyományaink. A Magyar Királyi Testnevelési Főiskola már 1942-ben publikálta a mindennapi testedzés mintagyakorlatait. A 80-as évek közepén egy csongrádi általános iskola - nem testnevelés szakos - igazgatójának, Mészáros Pálnak a helyben be is vezetett mintája nyomán országos mozgalom indult, hogy a tanulók naponta sportoljanak szervezett körülmények között. Miután nem testnevelésórát iktatott be minden tanítási napra (nem is tehette volna, bár szaktanára és létesítménye lett volna rá), igazában a legmegfelelőbb nevet kereste a kezdeményezéséhez, és a mindennapi testedzésben találta meg, arra utalva, hogy az olyan, mint az imában a "mindennapi kenyerünk". Az 1990 márciusában nyilvántartásba vett Magyar Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete az egyik legfontosabb szakmai célkitűzését így fogalmazta meg: "A mindennapos testedzés megvalósítása az iskolában."

Ma már a legtöbb testnevelő pontosan tudja, hogy iskolai körülmények között a nagy cél nem valósítható meg. Hiszen ahol a mindennapos tanóra is csak merész álom, ott valamennyi tanuló napi hatvanperces megmozgatására végképp nincs hely, idő és szakember.

A megoldás kulcsát a csongrádi iskolaigazgató mint vérbeli pedagógus találta meg. Mészáros Pál ugyanis azt mondta: minden egyes gyermekről külön kell gondoskodni. Aki a helyi sportegyesület valamelyik szakosztályának a tagja, annak a testedzése rendben van. Akit a szülők cselgáncs- vagy tánctanfolyamra hordanak, szintén "csak" annyi figyelmet érdemel, hogy nézzünk utána, melyik napja üres. A környékről hajnalban busszal bejáróknak kinyittatta a tornatermet, ahol héttől becsengetésig focizhattak, hancúrozhattak. Az egyéni gondoskodáshoz azonban le kell bontani bürokratikus korlátokat, elsősorban nyitottabbá tenni az iskolát, és átértékelni a sportban használatos, mára megcsontosodott fogalmainkat. Már az 1996-os sporttörvény megszületése előtt felmerült a gondolat, hogy a 4-18 éves korosztályra ne alkalmazzuk a megszokott besorolást (diák-, szabadidő-, verseny-, élsport), hanem gyermeksportként kezeljük, és az kapjon prioritást a magyar sportfinanszírozási rendszerben. Hiszen milyen szamárság a kezdő kézilabdás kislányt a diáksportba sorolni, ha iskolai szakkörben dob először kapura, de az élsportba, ha sportegyesületben teszi ugyanazt.

Mindössze két - igaz, korszakos - lépésre lenne szükség.

Egyrészt tudomásul venni, hogy az iskola önmagában képtelen megoldani a gyermekek napi hatvanperces megmozgatását, ezért be kell vezetni - mint a világ több országában - a kötelezően választható sportágat a közeli sportegyesületek kínálatából, vagy más, mozgásos tevékenységet más szervezeti formában. De legyen ajánlata az iskolának is, akár játékdélután formájában, mert neki kell elérnie azt, hogy az ügyetlen vagy a gátlásos gyerek is élvezhesse a mozgást, és sikerélményt szerezzen általa. Mindegy, ki mit választ, a lényeg az, hogy a foglalkozásokon éppúgy kötelező legyen a részvétel, mint a tanórán, és a távolmaradás ott is igazolatlan órának számítson. Az igazgatóé a felelősség, hogy minden tanuló megtalálja a helyét, a testnevelőé, hogy testhez álló irányt szabjon minden egyes tanítványának, és az osztályfőnöké, hogy a dolog fontosságát értesse meg a szülőkkel, és ellenőrizze a megvalósulást.

A másik fontos lépés az úgynevezett sporttársulások létrehozása, amelyek - az önkormányzat koordinálásával - az adott területen működő iskolák és sportegyesületek között biztosítják az átjárást. Ehhez - csekélység! - módosítani kell az önkormányzati törvényt, kiegészíteni azzal, hogy a sportban, a gyermekek egészséges fejlődésének előmozdításában van feladatuk. Ehhez a tevékenységhez pluszforrást is biztosítani szükséges.

Magyarországon a nemzeti össztermék, a GDP alig 0,3 százaléka jut a sportra. Ezzel nem vagyunk szalonképesek Európában, ahol alig akad ország, amelyikben a testkultúra támogatása egy százalék alatt maradna. Ráadásul azt is tudni érdemes, hogy nálunk a sport nettó befizető, vagyis többet fizet be - adók formájában - az államkasszának, mint amennyi támogatást kap. Viszont ha a költségvetés megkétszerezné a jelenlegi összeget (nyilván nem ma, nem holnap, de minél előbb), és azt a gyermeksportnak címezné meg az önkormányzatokon keresztül, aligha érné szemrehányás. Nagyon sokat kellene fordítani az iskolák és a tanulókat befogadó sportegyesületek létesítményeinek korszerűsítésére és csinosítására, mert a számítógépen varázslatos virtuális világot előhívó fiatal nem szívesen megy olyan helyre, ahol minden kopott, és a zuhanyozó csapja rozsdás. Nagyon sokat kellene áldozni a gyerekekkel foglalkozó szakemberekre, s főleg azért, hogy ismét legyenek, mert a rendszerváltás óta bizony az egyharmaduk kivonult a sportból.

Hogy mennyire égető kérdésről van szó, arra álljon itt egyetlen példa. Vizi E. Szilveszter írta 2004 novemberében, még a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként, a nemzeti sportszövetség és a MOB által kidolgozott sportfejlesztési terv előszavában: "Megfontolnám a szociális segélyrendszer átalakítását oly módon, hogy sportolásra is önkormányzati támogatás járjon adott társadalmi rétegekben."

Már a Nemzeti Sportstratégia is lehetett volna életrevalóbb és hatékonyabb, ha az egészség- és az oktatásügy nem farol ki belőle. Szinte érthetetlen.

Ebben az országban a rendszerváltás óta több népegészségügyi koncepció készült, de egyik sem foglalkozott érdemben az ifjúság testedzésével. Pedig a - nevezzük most már így - gyermeksport a nemzet egészségének alappillére. Az sem mellékes, hogy az Egészségügyi Világszervezet, a WHO a 2004. évi közgyűlésén jóváhagyta - egyebek között - a testmozgásra és az egészségre vonatkozó globális stratégiát, javasolta annak nemzeti szintű adaptálását. S kimondta: "Az egyes tárcák feltétlen együttműködésére van szükség, azt az egészségügyi tárcának kell kezdeményeznie, melynek alapvető a felelőssége a program megvalósításában." Hogy az új, a sportot (is) felügyelő miniszter, Gyenesei István harcot indított a Sportkórházért (de fontosabb a hivatalos nevét idézni: Országos Sportegészségügyi Intézet, a maga sportorvosi hálózatával), az azért is fontos, mert általa lehetővé válhat, hogy mérni tudjuk a fiatalok fizikai képességeinek fejlődését. Az eredmények ismeretében pedig akár korrigálni is az addig üdvözítőnek tartott módszereket.

Az iskolák sportlétesítményeinek kihasználtsága egyenesen vérlázító, látván az áldatlan állapotokat a vakáció közepén. Miközben egy csomó gyerek céltalanul cselleng, az iskolájának a sportudvara, tornaterme zárva. Egy alapos, sportos "szellőztetés" ráférne az egész oktatási rendszerre. Egy a télen rendezett budapesti nemzetközi konferencián Harald Bösch-Soleil, Berlin sportügyosztályának vezetője érdekes, számunkra példaértékű helyzetet vázolt fel: "Miután az önkormányzat támogatja az iskolák és a sportegyesületek működését is, nálunk az az általános szabály, hogy az iskolai sportlétesítményeket délután négyig a diákok, négytől este tizenegyig pedig az egyesületek használhatják." Amikor magyar hallgatói a dolog gyakorlati részét kezdték firtatni, legyintett: "A tantermeket általában évente egyszer, a tornatermet háromszor festetjük."

Az ifjúság sportjának volt egy arany korszaka nálunk a múlt században. 1969-től a mintegy százezer (ma mindössze tizenötezer) gyereket foglalkoztató sportiskolák élvezhették az oktatási tárca támogatását, egyre-másra alakultak testnevelés tagozatos iskolák. A sportolójelölt gyermekek mindennapos, emelt szintű, igen kemény testnevelésórán vettek részt délelőtt, vagyis megkapták az általános fizikai képzést, arra jött délután a speciális sportági a sportiskolában. A tagozat természetesen túlteljesített, hiszen csakhamar statisztikák bizonyították, hogy a testnevelési osztályba járó sportiskolások magatartási érdemjegye és tanulmányi eredménye jelentősen felülmúlja az átlagot. Nem véletlen, hogy mindenütt szembe kellett nézni egy új jelenséggel: a szülők magas protektorok segítségét is megpróbálták igénybe venni, hogy a csemetéjüket felvegyék a tagozatos suliba.

Nádori László professzor emlékezetes nyilatkozata szállóigévé vált: "Ez a jövő iskolatípusa. Ismét igazolódott, hogy a rendszeres mozgás a tudás szolgálatában is áll." Érdemes idézni Pierre de Coubertin bárót is, ezúttal nem mint az újkori olimpiai játékok kezdeményezőjét, hanem mint kiváló pedagógust, aki 1887-ben így összegezte a tapasztalatait: "A sport megkétszerezi a tanulás gyorsaságát, s ugyanígy segíti elő az előadott témák, új ismeretek helyes értelmezését." Minderre hivatkozhat majd az osztályfőnök, amikor a középiskolások szüleivel vitatja meg, hogy - az általunk felvázolt rendszerben - a gyermeknek bizony kötelező sportágat, mozgásos tevékenységet választania. Mert a továbbtanulás nagy kérdésének közeledtével a szülők pánikba esnek, és arra ösztökélik a nemzettjüket, hogy minden percét a tanulásnak szentelje.

Nádori professzornak nem lett igaza. A mai oktatási tárca elviseli ugyan, hogy a testi nevelés is a feladata, de a "jövő iskolatípusának" minden kihívása elől elhajolt a nemzeti sportstratégia egyeztetései során.

A pekingi olimpia elsősorban az élsportunkat teszi mérlegre. Ha a tendencia folytatódik, és egyre lejjebb csúszunk a rangsorban, tessék erre az erősen hiányos háttérre gondolni. Több sportág szakembere vallja: a mai srácokat csak kemény munkával lehet felhozni arra a szintre, hogy élsport űzésére egyáltalán alkalmassá váljanak. Csakhogy ez ugyanaz a szint, amelyet minden magyar fiatalnak el kellene érnie ahhoz, hogy egészséges nemzetről beszélhessünk.