Féltem ettől a könyvtől. Ma már történelem, maradjon is annak, gondoltam, Jutta Ditfurth vaskos monográfiájáról (Ulrike Meinhof. Életrajz c. könyvéről) beszélek.Van, aki még emlékszik a Baader-Meinhof-csoportra, a RAF-ra, robbantásokra. '68 diáktüntetéseinek véres folytatására. Én is. Annak idején napról napra követtem. Attól féltem, hogy ebben a könyvben Ulrikét (öngyilkossága után) újra elítélik, de attól is féltem, hogy megöletése után felmentik. Egyik se történt.
Vékony jégen
A szociológus (és politikus) Jutta Ditfurth politikailag feszes (és hatéves kutatáson alapuló) történetet prezentált. Pici részrehajlással, de egye fene.
Ulrike Meinhof históriája igazi német történet. Apuka ősnáci volt, később anyja is beiratkozott, ebben az ambance-ban telt gyerekkora. Aztán árvaság, nevelőszülők. Korán ébredt a politikára - Adenauer-korszak, nácik hivatalokban, a seregben rehabilitált Wehrmacht-főtisztek. Hát persze hogy nem tetszett neki. De tenni is akart valamit. Újságíró lett, és nem akármilyen. (Például elsőnek írt - és csinált filmet - a gyerekmenhelyek áldozatairól. A filmet nem mutatták be.) A könyv ezen a ponton szolgál igazi elégtétellel. Ulrike pillanatok alatt a '68-as nemzedék zseniális újságírójának, közéleti debatternek bizonyul. Ezt ma már kevesen tudják róla, meg hazugságokba, majd feledésbe is merült. Mit mondjak, Ditfurth könyve a baloldali újságíró modelljét formázza a hatvanas évek publikációiból. A nyugatnémet fegyverkezés ellen írja első cikkeit, aztán 1962-től a Konkret című lap szerkesztője, kolumnistája. (Míg a lap be nem fekszik a rendszernek. Akkor lemond...)
És jött az annus mirabilis, a '68-ban kiteljesedő diákmozgalom. Ulrike közben már a KP-be is belép/kilép, de már korábban megtörténik a szörnyűség: rendőrök lelőnek egy békeaktivista diákot, (1967. június 2.) később meg egy civil a karizmatikus diákvezért, Rudi Dutschkét (1968. április) - Ulrike ettől kezdve radikalizálódik. Merthogy a rendszer nem reformálható, a német áldemokrácia képtelen a jobboldal ellen bármit is tenni, a rendőrök befeküdtek a náciknak. ... A fordulat 1970-ben következik: Andreas Baader kiszabadításával, aki gyújtogatásért sittre került, Ulrike ugyan csak statisztaszerepet kapott a szabadításban (a fogház könyvtárából szöktetik meg a rabot), de ő is velük megy. Innen kezdődik az illegális kálvária, bujkálás, pár bankrablás - az illegalitás sokba került - a RAF (Rote Armee Fraktion - Vörös Hadsereg Frakció), fegyverüzletelés a palesztin gerillákkal. A "városi gerilla" fogalma és gyakorlata, Che- és Chile-mánia, autólopások, illegális lakások. Végül robbantások, rengeteg sebesült - állítólag Ulrike abban nem vett részt. Háát... Lebukása előtt a rendőrség legalább három (mások szerint öt) RAF-gyanús menekülőt közvetlen közelről lelőtt. A harc elvadult.
A könyv tényeket keres-talál. A kötet végén hatalmas irodalommal, a szövegben elképesztő dokumentumokkal. Ilyen még nem volt: teljes kép rajzolódik azokról az évekről. Ulrike ugyan nem gyilkolt, de benne volt az akciók előkészítésében, robbanóanyagok beszerzésében, az állam elleni terrorista harcot vívó szervezetben. Ditfurth elfogult ugyan, de nem menti fel - igaz, nem is ítéli el Ulrikét. Két év illegalitás után '72-ben lebukik, 1974-ig vallatják. Na, itt jönnek a tények: az akkori német állam kegyetlensége, a rendőri brutalitás - éhségsztrájkok, a börtön mint kínzókamra. (Ditfurth - a jegyzőkönyvek mellett - Enzensberger cikkét idézi: "Kínzás az NSZK-ban." Végül: ítélet: nyolc év. Stammheimbe, a biztonsági börtönbe kerül, védője a későbbi igazságügy-miniszter, Otto Schilly a bíróságot is vádolja, mert a negyvenkilós asszonyt nem engedték fizikailag-egészségileg felépülni, a vallatások után azonnali tárgyalást rendelt el: "Gratulálok, bíró úr, ön kivégezte a német jogállamot." Ditfurth napról napra rekonstruált története izgalmasabb (rémísztőbb) mint egy Costa-Gavras politkrimi.
Pedig itt vékony jégen egyensúlyozik: a törvénytelen eszközökkel vívott "felszabadító" harc (a terroristacsoport fegyveres támadásai, gyilkosságai) és az állam terrorizmusának feltárása között. Mindkettőt elítéli. A legkeményebben az akkori német igazságszolgáltatást Ulrike utolsó óráinak a leírásában. A gyanús halál mindkét verzióját végigjárja. A hivatalos álláspont az volt, hogy Ulrike öngyilkos lett. (Felakasztva találták börtöncellájának ablakán - ami egy biztonsági börtönben alig hihető. Így aztán máig él a gyanú, hogy eltették láb alól...) Ditfurth nem foglal állást a e vitában, csak elmondja a fellelhető tényeket. Az se volt könnyű, ugyanis a per anyaga - fura módon - már nem lelhető fel, vagy nem hozzáférhető - a szerző, hosszas kutatás után, Hollandiában akadt nyomára, onnan rekonstruálta az elfogult pervezetést (a bíró - az írónő dokumentumai szerint - valamikor náci volt ...). És hát Ulrike halála után egy évvel a "második hullámhoz" tartozó három terrorista is öngyilkos lett börtönében - fura módon, egyszerre. Na, ezért kezeli Ditfurth gyanúsnak Ulrike halálának körülményeit. Azt persze nem tudja dokumentálni, hogy Ulrikével a börtönben végeztek. Ezért mind a hivatalos, mind a fű alatt terjedő változatot csak hipotézisként ismerteti.
Rémes történet, mit mondjak. Később csak rosszabb lesz a második meg a harmadik generációs RAF-szekcióval. De az már nem Ulrike sztorija. A terrorista proteszt - elvben - azért robbant ki, mert parlamentáris eszközökkel nem lehetett változtatni a rendszeren. Előbb utcai tüntetések - a nukleáris felfegyverkezés, a vietnami háború meg a monopóliumok ellen -, aztán jött rendőrattak, utcai harcok. Dutschke meglövése után elszabadultak a szélsőségek. (Vadabb tüntetések, robbantások, 1971-ben bankrablás, ahol egy rendőrt lelőttek. Innen kezdve egy ország üldözi őket. Az élen a hisztérikus bulvársajtó...)
a "terrorista állam". Betiltották a KP-t, üldözni kezdték még az enyhén baloldaliakat is, bevezettek egy törvényt, miszerint hivatásukat nem folytathatták a baloldali tanárok. Ez a "Berufsverbot" becenevű törvény helyenként a nyolcvanas évek végéig volt érvényben!). Aztán következett a radikális lapok bezárása, filmek betiltása stb. Vagyis az akkori német állam nem tudott (vagy nem akart?) a demokráciákban bevett eszközökkel harcolni a szélsőséges mozgalmak ellen. A két rossz találkozott. És felőrölte, aki közé került.
Ma már mindez elképzelhetetlen: olyan írók, tanárok, értelmiségiek is a rendőrüldözés áldozatai lettek, akiknek semmi közük nem volt a vérhez vagy a robbantáshoz. Heinrich Böll ebben a légkörben - 1974 - írta meg Katharina Blum elveszett tisztessége c. könyvét, valamint Ulrike érdekében elküldött levelét a bírónak a "fair trial" ügyében. De nemcsak ez elképzelhetetlen, hanem az a változás is, amire Németország volt képes: az akkori terrorista államból már a berlini fal leomlása előtt Európa egyik legdemokratikusabb országa lett. Csoda. Fenét csoda: Brandt és Schmidt zsenialitása vezette ki Németországot újabb története legmélyebb válságából... Mert a Berufsverbot törvényét Brandt alatt vezették be, és Schmidt alatt is verték a rendőrök a rakéták, a fegyverkezés meg a nácik ellen tüntetőket. De ugyanez a Brandt és ugyanez a Schmidt hozta vissza a demokráciát az országba. Szóval mégis: csoda.
A csodával járt viszont a felejtés is. Persze a Gulag, a Stasi, Tiananmen-tér meg a többi rémség után. Ami aztán Ulrike igazi történetét, végképp láthatatlanná tette. A 60-as, 70-es évek történései vagy eltűntek a köztudatból - vagy pró és kontra gyalázták résztvevőit, tagadták (vagy mesékké szépítették) eseményeit. Hazug legendák terjedtek - megint csak pró és kontra. Ma viszont - a terrorveszély terhe alatt (meg '68 ünneplése kapcsán) - már nem lehetett kitérni az éjszakába való utazás elől. Jutta Ditfurth - a kutatási munka elhúzódása miatt - pár évet késett könyvével, de nemrég azt nyilatkozta, örül, hogy most jelenhetett meg a mű, mert így bele tudott szólni a mai német közéletbe. (Pl. a polgári szabadságjogokat korlátozó - terrorizmusveszélyre hivatkozó - intézkedésekről szóló vitákba.)
Bár nekem mint kortárs szemlélőnek kín volt olvasni ezt a kicsit elfogult, kicsit részrehajló sztorit - volt, ahol lapoztam - de rá kellett jönnöm: Ditfurthtal végre jött egy tiszta ember, aki elmeséli, hogy mi is történt egyáltalán azon a "másik oldalon". Mert ennek a "másik oldalnak" a története eddig vagy tabu volt, vagy - ami még roszszabb - legendáriumba csomagolva élt. Pedig ma már - a mai német elitet tekintve - majd mindenki '68-as, amiből egyfelől az derül ki, hogy jó iskola volt az a pár rémes esztendő, másfelől meg megindult a dörgölődzés a '68-as mítoszhoz ami kínos. Mert minden másképp volt.
Na, itt vágott rendet ez a könyv. Támadják is keményen...
(Jutta Ditfurth: Ulrike Meinhof. Die Biografie. 2007. 479 oldal)
