Az 1984-ben 4 x 100 méteren klub-világcsúcsot futó, Marlies Göhrt, Bärbel Wöckelt, és Ingrid Auerswaldot felvonultató váltó negyedik tagja ma a németországi dopping-ellenes küzdelem vezéralakjának számít. Egyben azon kevesek egyike, akik saját (dopping)múltjával is szembenézett. Annyira, hogy a volt NDK sportvezetői ellen folytatott 2001-es berlini dopping-perek után töröltette nevét a Német Atlétika Szövetség (DLV) csúcstartó-listájáról. A „megmérgezettnek” nevezett rekordokból ugyanis nem kér.

A több könyvet publikáló Geipel nemrég megjelent No Limit – Mennyi doppingot visel el a társadalom című riportkötetében nemcsak a sportot eluraló ajzószerekkel foglalkozik. Azt is boncolgatja, hogy a nyugati társadalmakban már gyermekkortól megindul a teljesítménynövelést célzó „vegyszerezés”: a fiatalok tanulmányi-családi okokból, az edzőtermek világába beleszédülve „kemizálják” magukat.

A „szerezéshez” a világ legnagyobb kísérleti laboratóriuma, az ellenőrzés nélküli vérplazma-, és más tesztekhez olcsó emberanyaggal bíró Kína szállítja az alapterméket. A WADA, a nemzetközi doppingellenes ügynökség becslései szerint a távol-keleti ország biztosítja a feketepiacon forgalmazott nyersanyagok 70-80 százalékát. Ennek értékét mintegy 500 millió dollárra teszik: a kínai alapanyagokból aztán észak-amerikai laboratóriumokban izomnövelő készítményeket állítanak elő, s busás haszonnal értékesítenek.

A riportkötet megírásához Geipel tavaly Kínába utazott, ahol fülhallgatós ügynökök csapata az érkezéstől demonstratív módon követte. A berlini vendég ugyanis „tiltott területre” lépett. Miközben Kína a külvilág felé igyekszik bizonyítani, hogy mindent megtesz a dopping kiszűrésére, a kulisszák mögött – főleg a katonai támaszpontokon kialakított sportbázisokon – gőzerővel „tenyésztik” a gyakran csak egyversenyes sport-fenoménokat. Kínai újságírók szerint az ottani sportiskolákban már a 8-11 éves lányokat és fiúkat elkezdik „lőni”, illetve „etetni” szteroidokkal, hirtelen izomnövekedést okozó miosztatin-blokkolókkal. Ehhez iszonyatos drill és testi-lelki fenyítés jár. A többségében vidékről, szegény családokból érkezett sportoló-palánták mindent eltűrnek, a korán menstruálni kezdő lányok, a nemzőképességüket gyorsan elveszítő fiúk abban reménykednek, hogy az érmekért járó pénzekből nemcsak saját, hanem egész falujuk jövőjét is megalapozhatják.

Az 1960-ban, Drezdában született Geipel szerint Kínával szemben Nyugaton a különbség annyi, hogy a fejlett ipari társadalmakban nincs állami (el)nyomás. A nyugati sportolók emancipáltabbak, s tisztában vannak vele, hogy önszántukból mire vállalkoznak. Ugyanakkor abszurdnak és szemfényvesztőnek tartja az itteni sportvezetők állítását, hogy évente a német sportolók két százaléka bizonyul „anyagozó fekete báránynak”, ehhez jön még az 5-7 százalékosra becsült „szürke zóna”. A valóságban a dopping-ellenes laboratóriumok nem is ismerik a „szerek” jelentős részét. Arról nem is beszélve, hogy az ellenőrzések során nem végeznek például se inzulin-, se hemoglobin-, sem géndopping-teszteket.

Geipel viszonylag későn, 17 évesen kezdett el versenyszerűen sportolni. Három évvel korábban egy orosz tannyelvű internátusba került, belügyes apja rendszerhű polgárt akart nevelni nehezen kezelhető lányából. Futótehetségére úgy figyeltek fel, hogy a frusztrált tinédzser néha őrült módjára vágtatott keresztül a mezőkön. Miután nyert néhány ifjúsági szpartakiádot, leigazolta az SC Motor Jena. – Az edzőktől, a sportorvosoktól folyamatosan azt hallottam: ha az atlétika csúcsára akarok jutni, a terhelés miatt szüksége van különleges vitaminkészítményekre – idézte fel a kezdeteket a Népszabadságnak adott interjúban.

Az „álcázott” szteroidok gyorsan megmutatták (mellék)hatásaikat is, Geipel bulémiás lett, később gyakran szenvedett izomszakadást. Minden edzés után a Dyn-Vitalnak nevezett vitaminitalt itatták vele, az 1990-es években aztán megtudta, hogy a turmixba férfihormonokat kevertek. Az NDK-válogatottban már téma volt a „szerezés”, de mindenki szedte a rákkeltő hatású, meddőséget vagy májbetegséget okozó kék tablettákat, mert a sport révén utazhattak, kinyílt előttük a világ.

 A futónőt 1985-ben politikai okokból eltávolították klubjából: az állambiztonság, a Stasi megtudta, hogy akkori szerelmével disszidálni készült, illetve kapcsolatot tartott jénai másként gondolkodókkal. Négy évvel később, 1989 szeptemberében a Magyarországon megnyitott vasfüggönyön keresztül távozott az akkori NSZK-ba. A darmstadti egyetemen filozófiát és szociológiát tanult.

A sors abszurd fintora, hogy a jénai csodaváltó máig érvényes 42,2 másodperces klubrekordja időtálló eredménynek bizonyult, azzal a 2004-es athéni olimpián a dobogó második fokára lehetett volna felállni. Geipel azonban a doppingperek óta azt is tudja, hogy ezért milyen árat fizetett, az egykori keletnémet sportvezetők mit tettek vele, illetve több ezer más ex-élsportolóval. „Váltótársait” többször próbálta a múlttal való közös szembenézésre rábeszélni, de Göhrék azzal intézték el a dolgot: ők sztárok voltak, Németországnak (!) hoztak dicsőséget, miért törölnék nevüket a rekordlistáról?

Geipel harcát nem tekinti szélmalom-küzdelemnek, neki már az eredmény, ha a könyve nyomán néhányan leállnak az edzőtermi anyagozással. Sportot ritkán néz a tévében, viszont gyakran fut egy-egy órát. Különben erős fájdalmak gyötrik. A szerek még dolgoznak, a teste belülről dörömböl. 

 Berlin